Árnyékok árnyai közöttünk

Első bejegyzés

2011. augusztus 19., péntek

1. Bevezetés
            Emlékeimben úgy él a román politikai rendőrség, a securitate, mint egy világunkkal párhuzamos valóság. Tudtunk róla, bár láthatatlan volt, ritkán említettük, de amikor másról beszéltünk is, ott lapult a szorongásainkban, a félbeszakadt mondatokban, vagy ahogyan Illyés Gyula írja: „a száj elé hulltan/ pisszt jelző ujjban”. Követtek néha, hangtalanul és oly természetesen, mint az árnyék, de minden létező dolognak volt valami lenyomata náluk. Fényképek, hangfelvételek, régi levelek, ügynöki jelentésekben rögzített, rég elfelejtett mondatok. A rendszerváltás pillanatában úgy tűnt, ennek örökre vége. Ám attól, hogy a rendszer összeomlik, vagy átalakul, a szereplői még tovább élnek és tevékenykednek. A vallató tisztek, a besúgók, a velük közösséget vállalók közéleti szerepet vállalnak, újságot szerkesztenek, befolyásolják a közvéleményt, egyszóval hatást gyakorolnak a társadalom egészére. Történnek megmagyarázhatatlan dolgok néha, amelyek okai ebben az elmúltnak vélt, árnyvilágba gyökerezhetnek.
        Amikor lehetővé vált a bepillantás a securitate iratcsomóiba, megkérdeztem az apámtól, éljünk-e a lehetőséggel? Ha akarod, nézd meg, engem nem érdekel – volt a válasz. Az intézmény iránti megvetése és haragja írhatta felül azt a kíváncsiságot, amely minden érintetett – feltétezem, hogy őt is – elfogta, amikor dossziék megtekintése előtt megnyílt az út. Ha olyan vita zajlott, amelyhez illetékesként szólhatott volna hozzá, de amelyeket hangnemük vagy tartalmuk miatt méltatlannak tartott, soha nem szólalt meg. Unszolásomra, sürgetésemre ilyenkor is azt válaszolta: „Százszor elmondtam fiam, nem nyúlok a csatornába!”
          Nem titkolom, édesapám és édesanyám nagyobb hatással voltak rám, mint az iskoláim vagy az olvasmányaim. Tőlük tanultam a legtöbbet, gyerekként, felnőttként őket tekintettem példaképeimnek. Osztottam hát apám véleményét, s magam is megvetettem az intézményt, amelynek milliónyi írott papírját meddőhányónak tartottam, nem gondolva arra, hogy a megfigyelt, értékes emberek jóvoltából, bekerülhetett néhány jó gondolat, találó megállapítás is a megfigyelési iratcsomókba. Végül azonban nem ez késztetett arra, hogy kérjem a hozzáférést a magam és édesapám ügycsomójához, hanem az egyre erősödő meggyőződés: nem lesz addig tiszta és áttekinthető közélet, amíg fény nem derül a múlt árnyékaira.
          Ez év március huszonegyedikén alkalmam volt bepillantani a magam megfigyelési iratcsomójába. Néhány hónap várakozás után az igényelt fénymásolatokat is átvehettem. Nem lepett meg, hogy létezik egy ilyen iratcsomó, hiszen pontosan tudtam, hogy megfigyeltek. Meglepett viszont az, hogy a lakásunkba mikrofonokat szereltek, és lehallgatták a beszélgetéseinket, és az is, hogy a megfigyelésemet maga Dumitru Borsan vezérőrnagy, a belföldi hírszerzés, azaz a belügyminisztérium egyes igazgatóságának főnöke rendelte el. Az indoklás szerint a politikai rendőrség érdeklődését helytelen álláspontom és nézeteim (poziţia si concepţiile necorespunzătoare) keltették fel, amelyek nagyrészt édesapám negatív befolyásának tulajdoníthatók, akinek hasonló módon tudnak „magyar nacionalista tevékenységéről.” Az iratcsomóból az nem derül ki egyértelműen, hogy miért tulajdonítottak kiemelt fontosságot nekünk. Ebből és néhány emlékemből, amelyekre a későbbiekben visszatérek, arra lehet következtetni, hogy hiányos az iratcsomó, amelyet a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) őriz. Az viszont kiderül a megfigyelésemet elrendelő okiratból, hogy a Maros megyei securitate egy három oldalból álló "anyagot" juttatott el a belügyminisztérium egyes igazgatóságára, azaz a securitate belföldi hírszerzéséhez, amelyeket "speciális eszközökkel" állítottak össze. A jelen blogbejegyzéshez is csatolt dokumentumot 1974. október 22-én gépeltek, és november 14.-én iktattak a belügyminisztérium egyes igazgatóságán, és Dumitru Borsan mellett Wagner Ioan alezredes, osztályvezető is aláírt. A lap alján egy kézzel írott megjegyzés, amely arról szól, hogy a megfigyelésen túl a környezetemet és közeli kapcsolataimat is követni kell. Huszonkét éves voltam, és negyedéves a Bukaresti Politechnikai Intézet Energetika karán.

Második bejegyzés

2011. augusztus 25., csütörtök

2. Az utolsó beírás
          Az iratcsomó időrendben utolsó lapja legfelül van. Logikus, hiszen így nem kellett minden újabb lap, minden újabb bejegyzés kedvéért az egész lefűzött aktahalmazt kibontani. Ám a számozás mégis fordított, tehát a legfelső lap viseli az egyes számot. Következésképp ez a számozás csakis az iratcsomó végleges lezárása után kerülhetett rá, amikor egyértelmű volt, hogy a legfelső és egyben legutolsó lap viseli az egyest. Az én iratcsomómban ez a felső-utolsó oldal egy jelentés 1977. szeptember 30.-áról. Érdekes módon ezt megelőzi egy egész sor papiros 1977 utáni időponttal. A magyarázatot egy, erre az utolsó oldalra kézzel írt bejegyzés adja meg, amelyet a cím fölé írtak: „1990. április 11.-én Budapestre utazott felesége unokatestvéréhez N.J.-hez, a V.P. utcába, Magyarországra.” (Az eredeti iratban a név is, az utca is teljes névvel szerepel, a törlés a fénymásolatban tőlem származik.) A fiatal nemzedéknek mesélem: 1989-ben a securitate megszűnt. Irattárát és minden jel szerint személyi állományát az 1990 márciusában megalakított Román Hírszerző Szolgálat, a SRI vette át, és – amint ez a megfigyelésem folytonosságából is kiderül – ott folytatta a „munkát”, ahol 1989-ben a securitate abbahagyta. Az iratot aláíró Ignat Alexandru őrnagy, (azaz Ignát Sándor, mivel magyar ember volt) a marosvásárhelyi Electromures vállalat szekusa, annak a referátumnak a címe fölé írta be ezt a megjegyzést, amelyet eredetileg 1977-ben szerkesztett, amikor a katonai szolgálatból leszerelve a munkahelyemre visszatértem.
            Az 1977-es referátum tartalmával később foglalkozom, egyelőre csak az 1990-es bejegyzés érdekel. A törvényes rendelkezések értelmében csakis azokba az iratcsomókba lehet betekinteni, amelyeket a kommunista diktatúra elnyomó szervei állítottak össze, de semmiképpen sem a rendszerváltás után létrehozott Román Hírszerző Szolgálat, vagy más, ma is törvényesen működő hatóság.
           Az illetékes, akinek arra kellett volna ügyelnie hát, hogy ne kerüljön a kezembe az 1990-es bejegyzés, amely már nem a Securitate, hanem a Román Hírszerző Szolgálat emberétől származott, nyilván csak a gépelt keltezésre figyelt, és így csúszott vissza a SRI nevemre összeállított megfigyelési iratcsomójának első lapja a régi szekus dossziéba, és került – tévedésből - a CNSAS irattárába.
           Lám a securitatét váltó SRI a rendszerváltás után változatlan érdeklődéssel követi útjaimat, kapcsolataimat, tevékenységemet. A diktatúra bukását túlélte a hivatalos, hatósági butaság, amely állambiztonsági kockázatot látott a gondolkodásomban, s változatlanul helyteleníti nézeteimet, és figyelmetlenségből erről egy árulkodó bizonyítékot is a kezembe ad.

3. Szökni készülő magyar nacionalista, irredenta és zsidó
            Az 1977. szeptember 30.-án elkészített referátum a személyi adataimat tartalmazza, és javaslatot, hogy általános megfigyelés alá helyezzenek. Ez egy kicsit furcsa, mivel ennek elrendelése már 1974-ben megtörtént, és figyeltek is rendesen, amint az iratcsomóból is kiderül.
            Ennél érdekesebb a javaslat indoklása. Az okok között nacionalista-irredenta megnyilvánulásaimat helyezik első helyre. Nem kell különösebb magyarázat, hogy az ő szóhasználatukban a nacionalizmus mást jelentett, mint az enyémben. Apám nyomdokain haladva szívesen ismételtem Illyés Gyula tanítását: „Nemzeti, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért.” Ebben a megközelítésben nacionalista az egész rendszerváltás előtti Románia volt, hivatalos ideológiájával, és teljes állami apparátusával, a Ceausescu által meghirdetett homogén nemzeteszménnyel, és az ebből fakadó egységes nemzetállam fogalmával. Egy totalitárius, nacionalista állam, ahol naponta megsértették az alapvető emberi jogokat, és amelyet ma is elrettentő példaként emlegetnek a nagyvilágban, egy sorban Duvalier Haitijével, vagy Idi Amin Ugandájával. Lehet, hogy a 89 után felnőtt nemzedék nehezen érti meg, hogyan találhatta meg a helyét egy magyar ember egy ilyen elnyomó gépezeten belül? Milyen lelkületű lehetett egy Ignát Sándor őrnagy, vagy a bukaresti megfigyelésemet végző Szilágyi Sándor kapitány? Amikor a rendszerváltás után tizennégy évvel megalakul a Székely Nemzeti Tanács, és törvénytervezetet terjeszt Románia parlamentje elé Székelyföld autonómiájára vonatkozóan, akkor egy RMDSZ-es országgyűlési képviselő, a szintén magyar nevet viselő Székely Ervin Hitlerhez hasonlít bennünket, mondván: ilyent még Hitler sem mert volna papírra vetni. El kell mondanom, hogy az egész szekus iratcsomóban nem találtam ennél gyűlölködőbb denunciálást, a magyarellenességben buzgóbb megfelelési igyekezetet. Bizonyságul, hogy nemcsak a hajdani vallató és megfigyelő fogdmegek élnek közöttünk, de az a gondolkodásmód is, amely egyeseket "méltóvá" tett arra, hogy a román politikai rendőrség szolgálatában magyarok ellen magyarként fellépjenek.
            A megfigyelésem másik oka, hogy az egyetem elvégzése után szökni akarok nyugatra, egy mese. Alapja egy lakásunkban lehallgatott beszélgetés, amelynek során Budapesten élő unokatestvérem megpróbált rábeszélni, hogy telepedjek át Magyarországra, én pedig elmagyaráztam, hogy miért nem tehetem. A lehallgatást rögzítő jegyzőkönyv szerint azt is mondtam, hogy szívesebben mennék Amerikába, ott is sok magyar él. Nem tartom kizártnak, hogy mondtam ilyet. Az értelme nyilván az volt, hogy az ember, ha már megy, ne kerüljön cseberből vederbe, egyik szocialista országból a másikba. Tény az, hogy szent elhatározásom volt, hogy Marosvásárhelyre, azaz haza kerüljek az egyetem elvégzése után, és még a gondolattól is borzadtam, hogy valaha is átutazó turistaként érkezzem abba a városba, ahol felnőttem, és amelyhez emlékeim kötöttek. Ettől függetlenül az ország illegális elhagyásának szándéka nem sokkal a megfigyelésem elrendelése után jelenik meg egy átiratban, (48. oldal) amelyet a Bukaresti Securitate főnöke, Stan Nicolae vezérőrnagy küldött a Securitate Informatikai és Dokumentációs Központjának (Centrul de Informatica si Documentare a Ministerului de Interne, rövidítve CID). Ezt követően az állítást változatlanul másolják át több iratba is, amelyet velem kapcsolatban gyártanak.
            Befejezésül egy furcsaságot kell említenem. A nemzetiség rovatba Ignat Alexandru őrnagy, - Isten tudja milyen megfontolásból - azt írta, hogy zsidó vagyok. Szerintem pontosan tudta, hogy ez nem igaz, hiszen apámat is megfigyelték, és soha másnak nem vallottuk magunkat, mint magyarnak. Ez állt az útlevelünkben és minden iratunkban, ahol volt ilyen rovat, de a felmenőim között sem találhatott az őrnagy úr egyetlen zsidót sem. Református székelyek voltak az őseim, dédapám, akit szintén Izsák Balázsnak hívtak, a családi emlékezet és a Református Egyház anyakönyve szerint Egerpatakon született, ahol ma is élnek Izsákok. Akár el is tekinthettem volna ennek a kis tévedésnek a kommentárjától, mondván: az embert nem a származása minősíti, hanem a cselekedetei, a jelleme. És ez alól én sem vagyok kivétel. Megítélnek majd, elismerve talán a jót, amit életemben tettem, s elmarasztalnak az utánam jövők a tévedéseimért, vagy mulasztásaimért. Mégis érdemesnek tartottam szólni erről az „elírásról”, mert szándékosság van benne. A vasgárda mentalitását őrző, és annak szellemében működő securitate szitokszóként használta a zsidót, és mit is rakhatott volna rá az „irredenta, nacionalista" erdélyi magyarra, mint azt, hogy mindezek tetejébe még zsidó is! De terjesztették is ezt a valótlanságot a maguk sajátos eszközeivel a securitate munkatársai, kollaboránsai, hogy épp az általuk gerjesztett antiszemitizmus légkörében fokozzák a bizalmatlanságot irántam, amint a mai román szélsőjobb kommentátorai sem mulasztják el személyemmel kapcsolatban a zsidózást, ha a Székely Nemzeti Tanácsra vonatkozó sajtóhíreket kommentálják

Harmadik bejegyzés

2011. szeptember 2., péntek

4. Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély
            Az apám kilencven évet töltött volna az idén. Az életműve lezárt, ahhoz senkinek nincsen módja bármit is hozzátenni vagy elvenni belőle. A könyvei egymás mellett a polcomon, és fülembe csengnek szavai: „Ami halálom után marad belőlem, azt itt találod meg, ezeknek a könyveknek a lapjain.”
            Sem a securitate félművelt, vagy földbuta fogdmegjei, sem az irodalomban jártasabb besúgók nem fogják egyetlen vesszővel kiegészíteni azt, amit apámról tudnia illik az utókornak. Illyés Gyulát parafrazálva: nem ők mondják meg, ki volt. Ám a lehallgatási technikáknak köszönhetően, vagy felbontott és jegyzőkönyvekben rögzített leveleiből a saját szavai is eljutnak újból hozzám, s nekem – emlékeimtől segítve – módom van arra, hogy a valamikor hozzám írott levélről a leghívebb magyar fordítást elkészítsem. Közzé is tehetem tiszta lelkiismerettel, mert üzenete egész nemzedékemnek szólt, de szól a ma ifjúságának is.
       A levél részletét a nevemre összeállított iratcsomó harminchatodik oldalán találtam. A dokumentum címe: Kivonat az „S” Speciális Egység 00386 számú, 1974.III.4.-i átiratából, amely a Marosvásárhely, Lupeni utca 1. szám alatt lakó Izsák J.-re, illetve a Bukarest Splaiul Independetei 290. szám alatt lakó Izsák Balázsra vonatkozik.
             Az „S” Speciális Egység, amint az a Securitate múltját feltáró munkákból kiderül, a román politikai rendőrségnek az írott anyagok megfejtésére, a postai levelezések megfigyelésére szakosodott egysége volt. A levél eredetije, amelyet Édesapám nekem címzett Bukarestbe, a diákotthonba, nincsen már meg. Megsemmisítettem, amint ő kérte, de mint kiderült, teljesen fölöslegesen, mivel a másolata és román fordítása akkor már a securitate különleges egységének birtokában volt. Ezt továbbította - egyebek között - a Maros megyei securitate a belföldi hírszerzésnek (a belügyminisztérium egyes igazgatóságának), Dumitru Borsan vezérőrnagy pedig a megfigyelésem elrendelésével a fővárosi securitate parancsnokának.
            A levél bevezető része rokonokra, családtagokra vonatkozik, és kimondottan személyes jellegű. Ezt követően Édesapám közösségi gondjainkról írt, aggódva és tanítva, nevelve engem, amint tette azt 83 éves korában bekövetkezett haláláig: "Te, aki Illyés Gyulán nőttél fel, nem mondhatod, hogy mindez nem érdekel. Ki értené meg Sütő Perzsák-ját, ha még a magunk fiatal értelmisége is teljes mértékben mellőzi? Múlt héten Udvarhely környéki székely falvakat jártam, – gyerek alig van – sok, sok öreg, lakatlan, üres házak is vannak már, és huszonöt év múltán lélek sem lesz ezekben a székely falvakban, csak a temetők maradnak és az elnémult harangok. Az urbanizáció nem lenne rossz, de úgy kellene végbemennie, hogy meg is maradjunk. Az egészben a legtragikusabb, hogy fiatal értelmiségünket mindez hidegen hagyja, és egyáltalán nem érdekli. (…) De akkor kiben bízhatunk? Ha még a saját gyermekeink is érdektelenséggel viszonyulnak mindenhez, amiért apáink, nagyapáink valamilyen módon megszenvedtek. Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély. Nem szavakra van szükség, ezekkel nem sokra megyünk, hanem okos, értelmes cselekvésre, amely a közösségünket sikeressé teheti. Legjobban a cinikus közöny fáj. Nem folytatom, nincs értelme… Értsél jól, és égesd el ezt a levelet… Ne kerüljön mások kezébe.”
          Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély – jut el hozzám, hozzánk Édesapám üzenete. Egyetemi tanárként alkalma volt a legifjabb értelmiségi nemzedék, az én nemzedékem közömbösségét megtapasztalni. És ma nem ugyanez a helyzet? Árnyékok árnyaként vetül ránk, hogy közösségünk tagjait csak a megélhetés gondjai foglalkoztatják. Vezető politikusaink szájából hangzik el, nem a magyar nyelv jogállása, nem az autonómia, nem az asszimiláció és az elvándorlás, ami közösségünk többségét foglalkoztatja, hanem a megélhetés gondjai. Az ő logikájuk szerint ebből már következik, hogy hiteltelen és a közösségtől, a közösség valós igényétől idegen az, aki a nemzeti sorskérdésekre keresi a jó megoldásokat. Kétségtelen, hogy segíteni kell azokon, akik megélhetési gondokkal küzdenek. Ám az is kétségtelen, hogy az anyagi gondok is a magyarokat sújtják elsősorban. A hátrányos megkülönböztetés nyílt és burkolt eszközeivel próbál a hatalom szegénységbe taszítani, és elvándorlásra kényszeríteni bennünket. És erre a jó válasz épp az a törvényekre épülő intézményrendszer, amelyet autonómiának, a szűkebb hazában Székelyföld területi autonómiájának nevezünk. Érte eszmények nélkül küzdeni nem lehet.
            Hadd zárjam Édesapám szavaival ezt a bejegyzést: Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély. Nem szavakra van szükség, ezekkel nem sokra megyünk, hanem okos, értelmes cselekvésre, amely a közösségünket sikeressé teheti.

Negyedik bejegyzés

2011. október 2., vasárnap

5. Régi beszélgetés öcsémmel
            Orwell totális államának minden elemét ördögien okos, tervszerű és nagyon gonosz elképzelések irányítják. A diktatúra kiválóan képzett emberei nemcsak a múltat írják át, de az emberek gondolatait is. Egyik lehallgatási jegyzőkönyvet olvasva jutott ez eszembe, amikor szembesültem saját és beszélgető partnerem – unokatestvérem – gondolatainak eltorzított, önkényesen átírt és megcsonkított változatával. A torzítás oka azonban - eltérően az orwelli világtól - nem az ördögien okos tervszerűség, hanem a butaság és az esetlegesség.
          Unokatestvérekkel nem kényeztetett el a sors. Első nincsen, második is kevés. Ezért mindig igyekeztem becsülni kicsiny rokonságomat, s Budapesten élő unokatestvéremet, Dr. Földváry Józsefet – mivel van közöttünk egy kevés korkülönbség – már gyermekkoromban atyáskodó fölénnyel és szeretetteljes ugratással szólítottam öcsémnek. Vette és veszi ma is a lapot, és válaszként megtiszteli koromat a bátyám titulussal. Egyszóval öcsém 1973 augusztusában érkezett hozzánk családi látogatásra. A lehallgatási jegyzőkönyv tanúsága szerint 1973. augusztus 11.-én, 13,31.-kor kezd pörögni a securitate magnószalagja, hogy beszélgetésünket rögzítse. Az én megfigyelésem csak 1974 novemberében kezdődik, a securitate kiemelt figyelme ekkor még kizárólag Édesapámnak szól, de azért a mi beszélgetésünket is jegyzőkönyvbe foglalják az ügyeletes lehallgató tisztek, és a megfigyelésem elrendelésekor csatolják bűneim többi bizonyítékához.
              A négyoldalas, harmincnegyedik oldallal kezdődő irat fejlécében ez áll: Belügyminisztérium – Egyes számú Igazgatóság, Szigorúan titkos, 1. számú példány. A cím pedig: „Kivonat a 00228/1974.VIII.13. számú átiratból, amely „Ivánka” fedőnevű célszemély megfigyelésére a Maros Megyei Felügyelőség által foganatosított rendkívüli intézkedésekre vonatkozik.” Ivánka édesapám fedőneve lehetett, de ezt teljes bizonyossággal akkor fogom tudni, ha az ő iratcsomóját a kezembe vehetem. A kézzel írott szöveg fokozottabb megfigyelésemet rendelte el, és annak kivizsgálását, hogy a környezetemben terjesztem-e nézeteimet. (Bizony terjesztettem, de nagyon gyorsan és könnyen felismertem a besúgókat, a provokatőröket, ennek megfelelően voltam óvatos, amint ez ki is derül az egyik jelentésből.) Ez a kézzel írott bejegyzés 1975. szeptember 8.-án került az első oldalára a szóban forgó dokumentumnak, az elrendelt intézkedésekről pedig 1976. január tizenötödikére kér jelentést az olvashatatlan aláírású alezredes. A továbbiakban J.B. monogrammal jelölnek meg engem, öcsémet pedig Dl. rövidítéssel tisztelik meg, ő ugyanis "egy magyarországi úr" (un domn din RPU), akinek a személyazonosságát a félelmes hírű román politikai rendőrségnek nem sikerült megállapítania, jóllehet a lakásunkat, személyi kapcsolatainkat fokozottan figyelték.
           Bevallom a jegyzőkönyvet olvasva a butaság torzításai jobban felbosszantottak, mint maga a lehallgatás ténye. Például elmondom öcsémnek, hogy miként románosítják a magyar történelem és kultúra nagyjainak nevét, miként lesz Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Kinizsi Pálból Paul Chinezu, Mátyás királyból Matei Corvinul, Szathmáry Papp Károlyból Carol Pop Satmareanu. Ez utóbbiról még azt is elmesélem, hogy hosszú ideig élt Bukarestben, mint udvari festő és fényképész, de hát ez nem ok arra, hogy a nevét elrománosítsák. Amint mi sem magyarosítjuk Szlávics Jánosra Ioan Slavici nevét, pusztán azért mert hosszú ideig élt Budapesten, és magyar nőt vett feleségül. A lehallgatási jegyzőkönyvbe ezt „tömörítik”, mintha azt mondtam volna, hogy Szathmáry Papp Károly vagy Szlávics János nevét Romániában Carol Pop Satmareanura, illetve Ion Slavicira fordítják.
           A jegyzőkönyv egy másik bekezdésében a bécsi döntésről beszélgetünk. Öcsém méltányosnak nevezi, én vitázom vele: igazságos csakis a történelmi határok visszaállítása lett volna. Ebben egyetértünk, és abban is, hogy Észak-Erdély visszatérése azért csak jobb volt, mint ami ma van. Én még Édesapám történetét is elbeszélem, hogyan fogadták a bécsi döntést a kolozsvári magyarok, hogyan skandálta a tömeg Kolozsvár főterén: „Horthy, Csáky, Teleki! Nem határ a feleki!” Ezek azonban már nincsenek benne a jegyzőkönyvben. Szerencsémre – mondhatnám – a hosszú beszélgetésből nem a lényeget értették, s a kiragadott mondatokból, töredékekből, a beszélgetés zanzásított, lebutított változatából csak következtetni lehet arra, hogy Erdélyről s a határok visszaállításának történelmi esélyeiről, illetve esélytelenségéről is beszélgettünk.
          A rendszerváltás után azt hittem, a hatalom fizetett emberei, akik a szavainkat kiforgatják, mondanivalónkat a saját butaságukhoz igazítják, akiket a vezetői fölény gesztusairól leszoktatni nem lehet, eltűnnek végképp. Ez sem így történt. A pártegyetemet végzett főszerkesztő, az alapszervezeti titkárból lett képviselő, a volt pártaktivista, a volt igazgató, a rendszerváltás után a nyilvánosság előtt, akár a sajtóban teszi azt, amit 1973-ban a szigorúan titkos feliratú jegyzőkönyvekben ők maguk, vagy az elvtársaik elvégeztek. A következmények szempontjából mindegy az, hogy amit tesznek ma, azért teszik, mert feladatot teljesítenek ma is, vagy életük végső szakaszába érve, jóvá akarnak tenni, annyit bár, amennyit még lehet. Sem az első esetben, sem a másodikban nem a közösséget szolgálják, és annak nem is használnak.

6. Majd felpanaszlom én, mit láttam utamon…
          Valahol pörög egy magnószalag, két huszonéves mérnökhallgató pedig mit sem sejtve, a nemzet sorsáról, az erdélyi magyarság jövőjéről beszélget. Elmondom, - és ezt viszonylag pontosan rögzíti a jegyzőkönyv, - hogy Románia folytatni, fokozni fogja asszimilációs politikáját. Szeretném, ha öcsém pontosan értené, mi történik velünk. Az asszimilációs politikának két fő iránya van, magyarázom, egyfelől az egy tömbben élő magyar közösségek szórványosítása, másfelől a magyar értelmiség szétszórása az ország egész területén és ezzel a közösség megfosztása saját, nemzeti értelmiségétől. Ezt a megállapításomat a jegyzőkönyvben aláhúzták. A szerénységet félretéve bevallom, magam is pontos, lényeglátó, akár tanítható értékelésként minősítem. Gondolom a securitate tisztjei is okultak belőle.
          Majd egyszer csak bejelentem, Kádárral szeretnék beszélni. Ha elmegyek Magyarországra, kihallgatást akarok kérni tőle. „Ravasz” tervem is van: beszédeinek egy kiadványát akarom dedikáltatni vele. Öcsém szerint, ha a titkárságán bejelentem ezt a szándékomat, nem valószínű, hogy elutasítanak. Őszintén bíztam magamban, abban, hogy helyzetünkről mindenki másnál meggyőzőbben tudnék beszélni. Felvillanyozva dúdolgattam ebben az időben a Bánk bánból: „Majd felpanaszolom én, mit láttam utamon,/ hogy éhségtől irtva, az ország sírhalom!”
          Az RKP szovjetbarát frakciójáról kérdezett az Öcsém. Azokról a veterán pártvezetőkről, akiket Ceausescu félreállított, és a Szabad Európa Rádióból szerzett információink szerint ellenségesen kezel. Ők a nemzetiségi kérdés megoldását is a szovjet befolyás megerősödésében látnák. Hangsúlyozom, hogy a Magyar Autonóm Tartomány is szovjet sugallatra jött létre. Öcsém összegez: akkor egy ilyen frakció létezése a mi számunkra a reményt jelentheti. Válaszomban elmondom, a Szovjethez való viszonyulásban mutatkozó nézetkülönbségeket a pártvezetésen belül nagy titokban tartják, akár börtönnel is büntetnék azt, aki erről beszélni mer.
           Szóba kerül az áttelepedés lehetősége is. Öcsém elmeséli, hogy egy ismerősét, miután Nyugatra szökött, Magyarországon elítélték. Aztán az amnesztiatörvény kihirdetése után hazatért, és nem lett semmi baja. Persze a te helyzeted más, - és én a kaján mosolyán látom, hogy most megint ugrat – te nem jöhetsz Magyarországra, hogy végleges letelepedést kérjél, mielőtt itt Romániában jogerősen elítélnek. Ezen biztosan jól szórakoztunk, nem sejtve, hogy Damoklész kardja a fejünk felett. Majd észérveket hozok fel, miért nem telepszem át. Az érzelmi kötődésről, hogy soha nem tudnék máshol élni, szó sem esik. Szégyellném is. Végtére is kemény férfiemberek vagyunk, a fenébe is!
          Tény azonban, hogy a négyoldalas jegyzőkönyv csak a hangfelvétel kezdetét rögzíti. Közben bizonnyal ebédeltünk is, mert egyszer bejött a szobába édesanyám, feltehetőleg ebédelni hívott. Az amiről ebéd közben beszélgettünk már nem került a jegyzőkönyvbe. Egy másik jegyzőkönyvből tudom, hogy a lehallgató rendszer vételi területe nem terjedt ki az egész lakásra. Erről azonban majd máskor mesélek.

Ötödik bejegyzés

2011. október 15., szombat

7. Példázat a becsületről és barátságról
          Negyedévre Andrással ketten maradtunk a "csapatból". Korábban négyen voltunk, akik a bukaresti idegenségben magyarként egymásra találtunk. Szobatársak voltunk a diákotthonban, a Petőfi Házba is együtt mentünk, és téli vasárnapokon síelni Predealra. Ám 1974-ben ketten befejezték tanulmányaikat és hazatértek. Nekünk Andrással még két évünk volt az ötből az energetika karon. Andrásnak a hidro-, nekem a termo-energetikán, ami azt jelentette, hogy voltak közös előadásaink, s bár a szaktantárgyakat külön tanultuk, azért az órarendünk egyezett, s ez arra is lehetőséget adott, hogy egy kantinjegyen éljünk meg ketten, - duplázásnak nevezte ezt a gyakorlatot a diákzsargon - némi zsebpénzre téve szert ilyen módon.
          Valamikor 1975 januárjában lehetett az a műsoros bál – farsangi talán - a Petőfi Házban, amelyen egy szavalattal magam is szerepeltem. Ismeretlen diákként rangos előadók megtisztelő társaságába kerültem, a Petőfi Ház pedig megtelt zsúfolásig magyar diákokkal és bukaresti magyarokkal. Emlékszem Józsa Erika és Horváth Károly fellépésére, meg arra, hogy Halász Anna Karinthy verseket adott elő. Én Magyari Lajos versét szavaltam, a Csoma Sándor naplóját. A vers hosszú, előadása legalább negyedóra. Bár tudatosan választottam, mégis megrendített, hogy a bukaresti magyarokban és az otthonuktól távol szakadt diákokban milyen drámai visszhangra talált a vers majd minden sora: „..óvom a szót, a hazulról hozottat. Idegen csendben rügyezik ki bokra.” Tudtam, hogy a teremben levők a munkahelyükön, sokan a családban is románul beszélnek, és épp a magyar szó kedvéért jönnek el egy ilyen rendezvényre. Ki érezhette volna náluk jobban, hogy mit jelent meghalni „idegenek és máslelkűek közt”? Mit jelent az, hogy „üzent utánam az otthoni világ”? Vagy az, hogy „mindenemet otthon őrzöm,/ semmim sincs, hát lehetetlen,/ hogy kincseim sorsa ne gyötörjön.”
         A taps elkísért az öltözőig, ott leültem, várva hogy véget érjen. Halász Anna jött utánam: - Vissza kell jönnöd, és el kell mondanod még egy verset. Vonakodtam, még a versmondás élménye, és a nem várt siker okozta izgalom is gátolt, kint pedig zúgott a taps, amelyet nem annyira az én teljesítményem, mint a vers és annak sajátos bukaresti akusztikája váltott ki. Végül elmondtam ráadásként Tóth Árpád „Aquincumi kocsmában” című versét. A közönség soraiban ott ült András és a menyasszonya, későbbi felesége, Éva, aki néhány napra lejött Bukarestbe. Őket szemeltem ki magamnak, akiknek a verset mondjam, többnyire az ő szemükbe néztem. Mellettem voltak, amikor fogadtam a gratulációkat, vagy hallgattam az aggódó kérdéseket, hogyan is mertem ilyen verset választani? - Itt megjelent vers ez - mondtam én, ám az idős bukaresti magyar ember, akinek ugyan tetszett az egész, de azért aggódott is, azt mondta: „Az nem számít fiatalember. Attól magának még lehet baja.” Nem lettem ettől különösebben nyugtalan, azt megelőzően is együtt éltem a tudattal, hogy valószínű megfigyelnek, és a securitate keze elér egyszer engem is.
         Nem tudom már pontosan mennyi idő telt el ezután: egy hét, tíz nap? Egy este ott ültem megint a Petőfi házban, hangos társaságban, amikor feltűnt András, és messziről intett, menjek ki, beszélni akar velem. Szokatlanul sápadt volt és nagyon komoly. Elmondta, hogy megkereste a securitate két tisztje, be akarták szervezni, ám ő megtagadta az együttműködést. A nevemet nem ejtették ki, de ő elébe is ment ennek, mert jelezte, hogyha családtagról vagy barátról kérdezik, akkor ő legrövidebb időn belül tájékoztatni fogja az érintetteket. Részletesen elmondta nekem az egész beszélgetést, és mindketten úgy gondoltuk, hogy rám kíváncsiak. Most, mikor több mint harminchat évvel a történtek után az én megfigyelési iratcsomómban olvasom a jelentést az András beszervezésére tett sikertelen kísérletről, megállapítom, hogy igazunk volt, valóban rám voltak kíváncsiak. De alkalmam van megismerni ennek a beszervezési kísérletnek az előzményeit is. 1974. december 2.-én Dinu Dumitru hadnagynak jelenti írásban Corneliu fedőnevű informátor, aki évfolyamtársam volt – a jelentés ugyanis így kezdődik: „Nota - În legătură cu Izsák Balázs, coleg de an de naţionalitate maghiară”, azaz „Jelentés Izsák Balázs magyar nemzetiségű évfolyamtársamra vonatkozóan” - elmondja, hogy zárkózott és távolságtartó vagyok, nincsenek barátaim, kivéve a szintén magyar nemzetiségű Kalfás Andrást. A jelentés margóján Dinu Dumitru hadnagy felettesének a bejegyzése olvasható: „Pe lînga IB să se creeze noi posibilităţi informative cât mai urgent.” – Azaz „I.B. mellett új információs lehetőségeket kell minél sürgősebben teremteni”. Ez volt hát az előzménye annak a beszervezési kísérletnek, amely barátomnak, Andrásnak zaklatást hozott, de a becsület és barátság bátorsággal kiállt próbatételét is. Harminchat év után tudtam meg, hogy több jelentésben is szerepel ugyan, hogy járok a Petőfi Házba, ennek a január végi közjátéknak azonban még sem volt köze farsangi szereplésemhez.
            A beszervezési kísérletről Bota Emil hadnagy ír jelentést, amelyet 1975. február 3.-án iktatnak. A jelentésből kiderül, hogy kollégájával, Palade Nicolae hadnaggyal 1975. január 30.-án keresték meg Kalfás Andrást, aki közli velük, hogy nem érdekelt abban, hogy a securitatenak dolgozzon, nem kíván együttműködni a securitate szerveivel, és szeretné úgy kikerülni (kidriblizni - így áll a jegyzőkönyvben), hogy soha ne legyen velük dolga. A kérdésre, hogy miért, András azt válaszolja: „A securitate olyan eszközöket és módszereket használ, amelyek nekem nem tetszenek." (Securitatea foloseste diferite mijloace, si metode care nu-mi plac.) Aki megélte azt a kort, aki legalább hallomásból tudta, hogy mire képesek a román politikai rendőrség fogdmegjei, az bizonnyal tisztában van azzal, hogy nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy valaki ezt két securitates tisztnek az arcába mondja. Ez a beszélgetés különben a Ciresica vendéglőben folyt le, - még az András elbeszéléséből tudom, - alig egy ugrásra a Cismigiu park sarkától. A belügyminisztérium központi épülete környékén gondolom több ilyen vendéglőként működő vallatóhely volt.
              A jelentés nem tartalmaz nyilván mindent, amit András nekem elmesélt, de amit tartalmaz, azt én már szó szerint ismertem az ő elbeszéléséből. Amit ő sem tudhatott, és én is csak most tudtam meg, a jelentést író Emil Bota hadnagy javasolja a felvételét az „ellenjavalt" személyek nyilvántartásába – „evidenţa persoanelor contraindicate” – feltehetőleg azért, hogy a jövőben ne próbálkozzanak a beszervezésével, és javasolja a megfigyelését a továbbiakban.
           Az iratcsomóm még három iratot tartalmaz Andrásra vonatkozóan. Az első a Bukaresti Securitate átirata a Hargita megyei Securitatenak, amelyet Stan Nicolae vezérőrnagy és Lazarut Ioan alezredes ír alá, és amelyben tájékoztatást kérnek Andrásról. A Hargita megyei Securitate válaszát 1975. január 3.-án iktatják, ezt Singeorzan Dumitru és Kiss Ludovic alezredesek írják alá. Ehhez csatolnak egy részletes jelentést András szüleiről, testvéréről, amely azonban nem tartalmaz semmilyen lényeges információt, csak személyi adatokat és azt, hogy egyikük sem fejtett ki ellenséges tevékenységet. Ezt a jelentést Barabás Lajos/Barabas Ludovic alezredes írta alá.
          Az emberek többsége, amikor a szeku szóba kerül, a besúgókról és az alkalmazottakról, azaz a fogdmegekről beszél. Van mit mondani róluk, az biztos. De soha, vagy nagyon ritkán beszélünk azokról a névtelen hősökről, akiket nem védett a tulajdon ismertségük, azaz a nyilvánosság sem, és akik mégis képesek voltak nemet mondani, szembeszegülni Európa legfélelmesebb elnyomó gépezetével, a román politikai rendőrséggel. Ezért kellett elmesélnem ezt a történetet.
          Diákkori barátommal, Kalfás Andrással több mint harminc éve nem találkoztam. Ám ha valahol Európában – Ausztriában például? – olvassa ezt a bejegyzést, akkor arra kérem, hogy az üzenetemet adja át a fiainak, hadd tudják meg tőlem, hogy régen is kemény fából faragták a csíki hokisokat, meg azt is, hogy büszkék lehetnek az édesapjukra.


Hatodik bejegyzés

2011. október 30., vasárnap

8. Otthonában látogattam meg Móra Ferencet
        Azoknak a fiataloknak mondom, akik Móra Ferenc nevét az ezredfordulón tanulták meg, hogy a fenti cím a hetvenes években épp olyan képtelenül hangzott, mintha ma róluk állítana ilyent valaki. Amikor először olvastam a Rab ember fiait, én is a születésem előtti idők megfoghatatlan homályába helyeztem el az írót, ahová Jókai Mórt, Mikszáth Kálmánt, vagy Móricz Zsigmondot, s irodalmi ismereteimben a legtisztább bizonyosság az volt, hogy a könyveik ott vannak egymás mellett könyvszekrényünk polcain. Ám a román politikai rendőrség mégis rendelkezett olyan információval, hogy személyesen is ismerem, mi több, az otthonában meg is szoktam látogatni.
         András barátom beszervezésére tett kísérlettel párhuzamosan egy másik magyar diákra vonatkozóan is adatokat kérnek, - nevezzük őt a továbbiakban X-nek - ezúttal a Szatmár megyei securitatétól. Az átirat szövege tökéletesen egyezik a Hargita megyébe küldöttével, érdekes módon még az iktató száma is ugyanaz: 133/BE/0076591. Ezt is a bukaresti securitate főnöke, Stan Nicolae vezérőrnagy és Lazarut alezredes írják alá, a választ pedig ez esetben is a 133/BE számmal jelzett szekusnak kell küldeni. (Egyértelmű, hogy ez Bota Emil hadnagy, az András beszervezésére tett kísérlet egyik résztvevője.) Csatolják az iratcsomómhoz a Szatmár megyei securitate válaszát, ám többet nem esik szó X-ről. Nincs beszervezési jegyzőkönyv, és semmilyen támpont, hogy a kettő darab rá vonatkozó irat mit keres az én iratcsomómban. Megjelenik viszont egy Aci Paunescu fedőnevű besúgó, aki többször is jelent rólam, és megalapozott a gyanúm, hogy X-el azonos. Nem elhanyagolható tény, hogy az X-ről szóló szatmári jelentés kiemeli, apai nagybátyja milicista őrnagy. Aci Paunescu tartótisztje egy Szilágyi Alexandru nevű kapitány, de van olyan jelentés, amelyet Bota Emil, illetve Roghin Ion hadnagyoknak ír.
          X-el szemben nemcsak én voltam távolságtartó. Tolakodó kérdései gyanússá tették, hiszen a kényes témákról csak bizalmas, baráti körben beszélt az ember, lehetőleg négyszemközt, de semmiképpen nem ismeretlenek előtt. X mintha nem ismerte volna ezt az íratlan szabályt, olyan kérdéseket tett fel, olyan dolgokról faggatott, amelyek eleve gyanússá tették. Ezeket többnyire válasz nélkül hagytam, vagy olyan választ adtam, hogy az ne legyen semmire sem használható. Így is sok mindent tudott rólam, de én úgy véltem, hogy politikai szempontból semleges dolgokat. Egy alkalommal megkérdezte, kik azok a magyar írók, akikkel a Petőfi Házban, illetve az írók házában találkozni szoktam. Szemrebbenés nélkül vágtam rá: azok közül, akikkel találkozom, talán a legismertebb Móra Ferenc. X egy kicsit meglepődött, majd rákérdezett: - Te ismered személyesen Móra Ferencet? – mert talán derengett neki, hogy hallotta valahol ezt a nevet. Hogyne – válaszoltam – meg szoktam látogatni az otthonában, rendszeresen megosztja velem a gondolatait. Örökre elfeledtem volna ezt a kis ugratást – tájékozatlanabb ismerőseimmel gyakran követtem el hasonló, apró gonoszságokat – ha harminchat év után nem köszön vissza rám ez a kis tréfa. Aci Paunescu 1975. április 10.-én írt rólam egy jelentést, amely – igaz, ami igaz – sok jó, egyenesen hízelgő megállapítást tartalmaz. Mindig jól öltözött vagyok, szépen viszonyulok a kollégáimhoz, intelligens vagyok, jó nevelést kaptam, s hadd ne idézzem tovább a lelkiismeret-furdalás diktálta szép szavakat. A jellemzés után jönnek a tények: gyakran járok a Petőfi Házba, ahol a barátaimmal, mi több idősebb írókkal is találkozom. Mit mondjak? Sejthette X, hogy Móra Ferenc régebben született, mint mi. Majd a jelentés második oldalán: Gyakran szavalok verseket, nagyon aktív vagyok, ha recenziót kell írnom (?), vagy fel kell szólalnom különböző rendezvényeken. És most szó szerint: „Úgy tűnik, jó viszonyban van az író Móra Ferenccel, akit az otthonában is meglátogatott.” (Se pare că este în relaţii bune cu scriitorul Móra Ferenc, pe care l-a vizitat şi acasă.) Bota Emil hadnagy, aki átveszi a jelentést, ezt a mondatot aláhúzta. Gondolom a bukaresti securitate egy darabig lázasan kereste a román fővárosban Móra Ferencet.
          Befejezésül egy gondolat X-ről. Nem haragszom rá, amint akkor sem haragudtam, amikor a jelentéseket írta rólam, és én tudtam, vagy legalábbis sejtettem ezt. Sajnáltam inkább az esetlenségéért, tudatlanságáért, tájékozatlanságáért és látható, feltűnő zavartságáért. Az interneten találtam rávonatkozó adatokat, s tudom, hogy Erdélyben él, talán családja is van. Nem visz rá a lélek, hogy a nevét nyilvánosságra hozzam. Ám amikor az iratcsomómat áttanulmányoztam a CNSAS székhelyén Bukarestben, letettem egy kérvényt, amelyben kértem az iratcsomómban szereplő besúgók és szekus tisztek azonosítását. A CNSAS gyakorlata az, hogy az éves jelentések függelékében nyilvánosságra hozza azoknak a besúgóknak a neveit is, akiket egyéni kérésre, a személyes iratcsomóik tanulmányozóinak a kérésére azonosítanak. Ezek a CNSAS honlapján olvashatóak az „Éves jelentések” menüpont alatt. Tehát amennyiben X ma már nem dolgozik a román titkosszolgálatnak, és ezért nem védi a törvény a leleplezés ellen, akkor a neve előbb-utóbb fel fog tűnni a CNSAS honlapján. Ha meg ma is aktív, akkor gondolom, hogy a bejegyzéseimet szorgosan olvasó utódai Szilágyi Alexandrunak, Bota Emilnek, Roghin Ionnak – sejtem, hogy ők már a magas nyugdíjat élvezik – megteszik a szükséges lépéseket, hogy a neve titokban maradjon. Mielőtt azonban ebbe beletörődnénk, még egy dolgot el kell mondanom. A jelentésekhez megjegyzéseket fűző tartótisztek, olyan dolgokat is bejegyeztek, amelyek nem rám vonatkoztak. Aci Paunescu1975. november 18.-án írt jelentéséhez toldott beírásában például Szilágyi Alexandru kapitány nemcsak azt jegyzi meg, hogy a securitaténak meg kell szereznie a kézirataimat, hogy elejét vegyék az „ellenséges természetű cselekedeteknek”, (pentru a preveni anumite fapte de natura ostila) de azt is, hogy Aci Paunescu utasítást kapott Nishisaka Tohru japán diák megfigyelésére is. Egy másik jelentéshez fűzött megállapításában pedig ugyancsak Szilágyi kapitány jelzi, hogy Aci Paunescunak kell jelentenie a szintén megfigyelés alatt álló Szaniszló Ferencről is. Előbbit alkalmam volt személyesen ismerni. Éppen X mutatta be nekem, és körülbelül egy órát beszélgettem vele románul. Rokonszenves és művelt fiatalember volt, arra is emlékszem, hogy Kavabata Jaszunariról is beszélgettünk, nekem akkor volt friss irodalmi élményem a japán író világa. Szaniszló Ferenc nevére viszont nem emlékszem, hiába is töprengek, s hiába is keresem a nevét bukaresti emlékeim között.
         Következtetésként elmondható: egy besúgó leleplezése nem egyszemélyes felelősség kérdése. Ha én úgy is vélem, hogy nekem személyesen nem ártott X, árthatott másnak, a japán diáknak, Szaniszló Ferencnek, vagy azoknak, akiknek a nevét Szilágyi kapitány nem írta be az én iratcsomómba. A társadalom egésze érdekelt abban, hogy tisztán lássuk a múltat, ismerjük a besúgókat, de még inkább a tartótiszteket. Ezért kell a leleplezést egy intézménynek végeznie, és végül ezért várom meg én is, hogy a fedőnevek mögött rejlő besúgók nevét a CNSAS tárja a nyilvánosság elé.
          Sokan kérdezik tőlem: hogyan lehet hozzáférni a személyi megfigyelési iratcsomóhoz? Elmondom itt is: a CNSAS honlapjáról (http://www.cnsas.ro/) le lehet tölteni a szükséges űrlapot. Ki kell tölteni, és elküldeni az alábbi címre: Consiliul National pentru Studierea Arhivelor Securitatii, str. Matei Basarab nr. 55-57 sector 3, 030671 – Bucuresti.
          És ne feledjük, aki kezébe veszi a megfigyelési iratcsomóját, annak erkölcsi kötelessége a besúgók és a pribékek leleplezését kérni.

Hetedik bejegyzés
2011. DECEMBER 26., HÉTFŐ

9. Hazatérés
          1976-ban befejeztem bukaresti tanulmányaimat. Ugyanebben az évben, februárban megnősültem, az államvizsga után pedig Besztercére helyeztek. Félévnyi kérvényezés, kihallgatások sora után hazakerültem Marosvásárhelyre. Az „Electromures” vállalathoz tartozó kábelgyár laboratóriumában kötöttem ki, de alighogy megismertem az új munkatársakat, elvittek katonának a Kárpátokon túlra, tartalékos tiszti iskolába, ahogy abban az időben minden egyetemet végzettel tették. 1977 őszén tértem haza végleg. Feleségemmel bankkölcsönt vettünk fel, és befizettünk egy öröklakásra, s nem messze a helytől, ahol a majdani lakás épült – és amelyben ma is lakom - kivettünk egy albérleti szobát. Feleségem, Johanna kezdetben helyettes tanárként dolgozott, majd versenyvizsgával a megyei múzeum muzeológusa lett. 1978-ban még albérletben laktunk. Én reggel fél héttől negyed négyig dolgoztam, Johanna este hat-hét után ért haza az iskolából. Szüleimet hétvégeken látogattuk meg, de előfordult, hogy ők látogattak meg kicsi albérleti szobánkban.
              1977 júliusában a bukaresti szeku többoldalas, tájékoztató anyagot küld a Maros megyei szekuritaténak. Erről számol be Todea Aurel alezredes, a Belügyminisztérium Maros megyei Felügyelősége Tájékoztatási és Dokumentációs Irodájának a főnöke. (Az iratcsomó 25. lapja mellékelve.) Az átiratban közlik, hogy nacionalista irredenta megnyilvánulásaimért helyeztek megfigyelés alá, és kérik a megfigyelés folytatását. Az iratra kézzel vezetik rá a személyes utasítást Ignat Alexandru őrnagynak: „Beazonosítani, és megfigyelés alá helyezni.” Ignat őrnagy nem tétlenkedik, már augusztus 04-én átiratot küld a levelezés követésére szakosodott Bukaresti 0647 számú katonai egységnek, hogy kövessék a külföldi levelezésemet. (Az iratcsomó 24. oldala mellékelve). Igen rossz levélíró voltam, ritkán szántam rá magam, hogy akár egyetlen sort is leírjak. Ebben az időben, tekintettel arra, hogy katonai szolgálatot teljesítettem, és tudtam, hogy a leveleimet, leveleinket elolvassák, a ritkát a soha váltotta fel, azaz nem írtam én senkinek sem külföldre, sem belföldre. És nyilván, aki nem ír, az nem is kap levelet. Így semmiféle információhoz nem jutott Ignat őrnagy, akit az átirat szerint az érdekelte, hogy milyen előkészületeket teszek az országból való végleges távozásom érdekében, hogyan értékelem a belföldi és a nemzetközi eseményeket, milyen kapcsolataim vannak. Ezért 1978. január 28-án, egy újabb átiratban már lehallgatást kért. (23 oldal mellékelve) Ez sem volt egy sok eredménnyel kecsegtető intézkedés. Mint jeleztem a bejegyzés elején, elköltöztem már otthonról, és feleségemmel együtt albérletben laktunk, így a két hónapra szóló lehallgatási intézkedés kizárólag a szüleimet érintette. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem volt titok ideiglenes, albérleti címem, a munkatársaim, összes ismerősöm és rokonom ismerte, de beszéltünk róla telefonon is, és sokan meg is látogattak. Csak a félelmes hírű román politikai rendőrség nem tudta, hogy hova helyezze a mikrofonjait, ha le akar hallgatni. Ma is felkavar a gondolat, hogy miattam, az én megfigyelésem miatt szüleim lakását, telefonját ismét lehallgatták. S módom sincs már elmesélni nekik: így történt.
             Különben Ignat őrnagy ebben az iratban is megismétli, mire kíváncsi, mi több ki is egészíti a sort: az elégedetlenségemről és nacionalista megnyilvánulásaimról is tájékozódni szeretne. Az átiraton különben egy tájékoztató megjegyzés is megjelenik arra vonatkozóan, hogy megfigyelés alatt állok. Ez alatt a kézzel írott megjegyzés alatt a hírhedt Băţaga ezredes aláírása olvasható. Magyarázatként kell hozzáfűznöm, hogy az AST rövidítés speciális telefonos lehallgatást jelentett (ascultare speciala telefonica), a CE – külföldi levelezést (corespondenta externa). Akár az előbbiről, akár az utóbbiról rendelkeztek, az intézkedést mindig korlátozott időhöz kötötték. A mellékelt átiratokban a külföldi levelezés megfigyeléséről szóló intézkedés egy évre szólt, míg a lehallgatás két hónapra.


Nyolcadik bejegyzés 
2012. FEBRUÁR 6., HÉTFŐ

10. Apámra emlékezem
A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) egyik alkalmazottja az elmúlt év decemberében telefonon értesített, hogy eleget téve 2011 áprilisában iktatott kérésemnek, sikerült megtalálni édesapám megfigyelési iratcsomóját, amelyet a Securitate állított össze. Hamarosan megkaptam az írásbeli értesítést, amelyet jelen bejegyzéshez is mellékelek, és amely egyben meghívó is volt 2012. január tizennyolcadikára, az intézmény székhelyére, ahol tanulmányozhattam apám iratcsomóját.
Az értesítés/meghívó tartalmaz egy nehezen értelmezhető mondatot, amely hevenyészett fordításban így hangzik:
„A Román Hírszerző Szolgálat közölte velünk, hogy a Securitatétól általuk átvett nyilvántartási rendszerben az Ön édesapjának neve szerepel még egy «nyilvántartási törzslapon „Maros/Figyelmébe” de ezt az iratcsomót nem archiválták.» A RHSZ válasza szerint ez az iratcsomó nem került be abba a különleges levéltárba, amelyet ez az intézmény átvett a Securitatétól.”  
Január tizennyolcadikán végül leutaztam Bukarestbe, ott is próbáltam érdeklődni, és megfejteni a talányos mondatot, de nem lettem okosabb. Marad a találgatás:
1. Apámnak volt még egy megfigyelési iratcsomója, de ezt még a Securitate kézen-közön elveszítette, - nagy lehetett ott a rendetlenség – és ezért nem is került a Román Hírszerző Szolgálathoz. 
2. A Román Hírszerző Szolgálat folytatta apám megfigyelését a rendszerváltás után is egészen 2004-ben bekövetkezett haláláig, és erre egy másik, de még a Securitate által nyitott iratcsomót használt, ezért ez nem került a CNSAS-nak átadott speciális levéltárba.
A kérdést eldönteni - gondolom - a fiam, vagy lányom tudja majd harmincöt, negyven év múltán, - vagy hamarabb? - amikor a Román Hírszerző Szolgálat irattárán lesz a sor, hogy megnyíljon a nyilvánosság előtt.  
A CNSAS alkalmazottai nagyon kedvesek és igen készségesek, igyekeznek legjobb tudásuk szerint válaszolni a kérdésekre. A hangulat is közvetlen, barátságos. Az olvasóterembe kihozzák a nyolckötetes iratcsomót:  
- Önöket komolyan megfigyelték, nem vicc- mondja az engem kiszolgáló hölgy, és oszlopba rakja előttem az asztalon a vastagabb, vékonyabb iratkötegeket.   
Rápillantva a római egyessel jelölt legfelső iratcsomó borítójára, meglepődöm, és már szinte szólok, hogy itt tévedés van, ugyanis arra valami Szabó Ferenc nevét írták. Aztán amint kinyitom, rájövök, nincs tévedés, Szabó Ferenc apám fedőneve volt.
Ugyancsak a borítón látom a megfigyelés kezdetének dátumát: Deschis la 24.  octombrie 1961.,  azaz megnyitva 1961. október  24.-én. Lennebb négyszögű bélyegzővel ráütve: az iratcsomó mikrofilmre átmásolva 1978. augusztus 05.-én.
A nyolc kötet összesen 1454 lapból áll. Több lap is van, amelynek mindkét oldalára írtak, ezért az oldalak száma sokkal több mint ezerötszáz, viszont háromezernél kevesebb.
A két utolsó kötet, a VII és VIII számokat viselő iratcsomók kizárólag lehallgatási jegyzőkönyveket tartalmaznak. Olyan telefonbeszélgetéseket, vagy a lakásunkban zajló beszélgetéseket vettek jegyzőkönyvbe, amelyeket a megfigyelők állambiztonsági szempontból fontosnak tartottak. A lehallgatások 1962-ben kezdődtek,  de az, hogy mikor értek véget, pontosan és teljes bizonyossággal nem meghatározható, de nyilván a jelenleg dokumentálható utolsó lehallgatás a rendszerváltás előttről származik.
Közel háromezer oldalt pörgettem át hat óra alatt. Beleolvastam itt-ott az iratokba,  s emlékeimtől vezetve kerestem a nyolc iratcsomóban azokat az időszakokat, amelyeket nem a lehallgatások, a besúgók titkos jelentései jeleznek, hanem a tanúvallomások, s apám kihallgatásának jegyzőkönyvei. Azoknak az időszakoknak az iratai, amelyek egész családunk számára a zaklatás, a fenyegetés, az üldözés éveit  jelentették. És a félelemét persze. Hiszen voltak olyan napok, amikor nem tudtam, apám hazajön-e délben, és nem is mertem ezt anyámtól megkérdezni. Kerestem ezeknek a napoknak az írásos nyomait, nyilván azért, hogy többet megtudjak.
És mit találtam? Majd háromezer oldalnyi bizonyítékát az intézményesített állami butaságnak, a szocialista Románia hatóságilag támogatott és fenntartott sivárságának, szomorú, lehangoló szürkeséget és a gyűlölet, a félelem mesterségesen felfokozott hangulatát. Olyan embertelen és érzéketlen bürokraták jelentéseit, akik élet és halál urai voltak, akiknek talán kár volt megszületni, hiszen semmi jót nem tettek életükben, és akiknek, bár kénytelenül leírjuk a nevét, de megjegyezni már nem érdemes.
Ilyennek látta Nagy Imre apámat 1972-ben
Töprengek. Hozzam én ezeket az iratokat nyilvánosságra? Ezek szóljanak apámról, anyámról? A gyermekkoromról? Ezek? Lenne valami mélységes igazságtalanság abban, hogy a Securitate iratait olyanok olvassák, akik apám könyveit nem ismerik, s felmérni sem tudják, milyen színvonalbeli szakadék tátong ezeknek az iratoknak a világa és szüleim beszélgetései közt.
Töprengek. S bevallom, hallgatnék inkább, s kezem sem tenném többet ezekre az iratcsomókra. Pont magam írtam e sorozat harmadik részében apámról:
«Az életműve lezárt, ahhoz senkinek nincsen módja bármit is hozzátenni vagy elvenni belőle. A könyvei egymás mellett a polcomon, és fülembe csengnek szavai: „Ami halálom után marad belőlem, azt itt találod meg, ezeknek a könyveknek a lapjain.” Sem a securitate félművelt, vagy földbuta fogdmegjei, sem az irodalomban jártasabb besúgók nem fogják egyetlen vesszővel kiegészíteni azt, amit apámról tudnia illik az utókornak. Illyés Gyulát parafrazálva: nem ők mondják meg, ki volt.»  
Ám szembe kell néznem a ténnyel, apámnak a Securitate által összeállított iratcsomója kutatók számára is hozzáférhető már ma is, s a jövendő történészei, irodalmárai előbb-utóbb ki fogják nyitni. Tegyék meg, nincs szégyellnivalóm. A diktatúrának nem kiszolgálói, nem haszonélvezői, hanem elszenvedői voltunk. Apám a magyarságáért, nemzete iránti hűségéért szenvedte el az üldöztetést, azért a magas szintű szellemi, erkölcsi tartásért, amelyet leginkább mégiscsak a műveiből lehet megismerni.
          Én pedig emlékeimmel segíteni fogom a jövendő történészeinek munkáját, ez lehet a dolgom.  



Kilencedik bejegyzés
2012. FEBRUÁR 11., SZOMBAT 

11. A látogatók
1983 őszén, katonai továbbképzésre berendeltek a marosvásárhelyi laktanyába. Hetente egy alkalommal kellett kora délután megjelennem, s néhány sorstársammal két-három órán hallgatnom a román honvédelem nagy, stratégiai elméleteit. Ezeken a napokon a főnököm korábban elengedett a gyárból. Beültem a Trabantba – Kartonkának becéztük feleségemmel – hazarobogtam, gyors ebéd, és indulás a laktanyába. Egyik alkalommal pont indulni készültem, amikor csengettek az ajtón.  Valami házaló lesz, gondoltam, hiszen senki nem tudja, hogy itthon vagyok. Két, körülbelül velem egyidős férfi állt az ajtóban. Fényképes igazolványokat mutattak, és a belügyminisztérium valamelyik osztályát említették. Igazoltatni akartak, én azonban a táskámat, személyi irataimmal az autóban, vagyis a Trabantban hagytam. Ez sem gond, voltaképpen nincs is rá szükség, ismernek. A beszélgetés románul folyik. Hol tudnánk szóba állni? Bevezetem őket az egyetlen berendezett szobába, ahol a tekintélyesebb szekus magabiztosan leül az íróasztalomhoz. A másik, egy bőrdzsekis figura, megáll mellettem. És elkezdődik a kérdezősködés. Kik a barátaink, kik látogatnak? A szomszédok közül kikkel tartunk kapcsolatot? Mikor voltunk szabadságon, és hol? Járt az eszem, vajon mit akarnak? Megfogadom diákkori barátom, Vajda Gyula tanácsát, akinek Bukarestben a megfigyelésemről panaszkodtam annak idején. Ő azt mondta, ha megkeresnek majd, arra ügyeljek, hogy az első, semlegesebb kérdések célja, a válaszidő kitapasztalása. A későbbiekben az ettől eltérő időkből következtetnek az őszinteségre. A túl gyors válasz előkészített, viszont a túl lassú, gondolkodásra, egy nem őszinte válasz mérlegelésére utal. Ezért célszerű az első, egyszerű kérdésekre is némi gondolkodás után felelni, hadd képzeljenek lassú észjárásúnak. A mellettem álló bőrdzsekis figura úgy sürgetett, hogy a könyökével lökött egyet-egyet rajtam: - Feleljen, kérem! Mire én: - Nem értettem a kérdést, kérem, beszéljen lassabban!      
Végül azt kérdezik, hogyan öltözködöm? Öltönyben járok? Nem, többnyire farmerben, és pulóvert viselek hozzá. Látni akarják az összes pulóvereimet. Édesanyám kötötte őket, szóval egyedi darab mindegyik. Behozom mind a hármat, és leteszem az íróasztalra. Szemügyre veszik egyenként, és mennek is. – Megtudhatom, hogy minek köszönhetem a kiemelt figyelmet? – teszem fel a kérdést. – Rutinellenőrzés – szól vissza a vallatóm már a lépcsőházból. Mielőtt az ajtót betenném mögöttük, látom, hogy az egyik szomszédhoz csengetnek. Mint általában a szomszédjainkkal, az illetővel is csak köszönő viszonyban voltunk. Nem mondom, hogy nyugodt voltam. Este Johannával is meghánytuk-vetettük a történteket. A találgatásokon nem jutottunk túl. Kerestük a lehetséges összefüggéseket az elmúlt időszak eseményeivel. Magyarországon jártunk a nyári szabadság idején, könyvek és folyóiratok sokaságát hoztuk át a határon, édesapámnak Illyés Gyulára vonatkozó, a Magyar Sajtófigyelő által összegyűjtött újságkivágásokat, de ennek hivatalos nyoma nem maradt. A vámos ugyan kirakatott minden könyvet a csomagtartóból, de végül nem nézte meg őket. Pakoljunk be, és menjünk. Tehát ez nem. Néhány héttel korábban Tamási Áronnét vittem a Trabanttal Farkaslakára, azt megelőzően otthon is meglátogatott minket. Őt biztosan figyelték. Akkor viszont miért nem ezt kérdezték? Kérdések, amelyekre akkor biztos választ nem tudtunk adni.
Az iratcsomóban lapozva találok egy jelentést, az egyetlent az iratok között, amely a titokzatos látogatással összefüggésbe hozható. Mellékeltem is a jelen bejegyzéshez az Oala Vasile alezredes által kiállított iratot. A jelentés adatokat tartalmaz, tisztázza a lakcímemet, majd beszámol a megadott címen megejtett, helyszíni kutakodásról. Lényegében arról, hogy mit mondtak rólam, rólunk a szomszédok, ám a lakásunkban tett látogatásról egyetlen szó sem esik. Megállapítja viszont, hogy nem tartunk közeli kapcsolatot egyik szomszéddal sem, az alkalmi kapcsolattartás is a köszönésre korlátozódik. A jelentésben először rögzíti a Securitate feleségem személyi adatait, és megállapítja, hogy a "célszemély feleségével kapcsolatban  nem merültek fel műveleti szempontból fontos vonatkozások".  
A jelentés aláírója Oala Vasile alezredes
A jelentés válaszként születik a II Ügyosztály 208/HI/0012927 számú átiratára. A HI egy Hegedüs I. nevű őrnagyot jelöl, akinek a monogramja, illetve az aláírása több iratban is megjelenik, ám gépelve, jól olvashatóan sehol nem olvastam a nevét. Érdekes, hogy ilyen rejtőzködő tiszt több is van, nem egynek csak a jellegzetes és visszatérő aláírását lehet azonosítani. Magának Oala Vasile alezredesnek is csak kézírással fordul elő a neve. Őt a CNSAS nyilvántartása alapján sikerült azonosítanom, törzslapja elérhető az intézmény honlapján. Onnan tudtam meg, hogy 1937. január 11.-én született Marosoroszfaluban, és 1996-ban halt meg Marosvásárhelyen. 1960-tól volt alkalmazottja a Maros megyei Securitaténak, még 1989-ben is az, nyugdíjazására, tartalékba helyezésére vonatkozóan nincsen adat, nem kizárt, hogy az 1990. március 26-án létrehozott SRI személyi állományába került. 1983 októberében negyvenhat éves volt, ebben az évben léptették elő alezredessé, viszont emlékezetem szerint az engem meglátogató tisztek fiatalabbak voltak. Tény, hogy a jelentés nem részletezi, ki végezte és mikor a helyszíni vizsgálatot, ami szokatlan felületességre utal.  
A következtetés: valószínűleg ismét tévedtem, amikor konkrét előzményét, okát kerestem a  zaklatásnak Az iratcsomóm ismeretében ma hajlok arra, hogy valóban rutinellenőrzés volt, a jelentés is ennek megfelelően semmitmondó. Mindez természetes velejárója lehetett annak, hogy tíz évvel korábban a Securitate látókörébe kerültem. A feltételes mód annak szól, hogy csak az írásban rögzített információk állnak rendelkezésemre, és ez töredéke lehetett a szóbeli közléseknek, annak az információhalmaznak, amely a megfigyelőimnek a fejében volt, ám nem vetették papírra. Oala Vasile már magával vitte a sírba, amit tudott, s ez a sors vár a többire is. Bevallom: nem sajnálom.    

Tizedik bejegyzés
2012. Február 12., SZERDA 

12. Hiányzó lapok: Johanna lázadása 
1987 márciusának elején, egy délelőtt Johanna felhívott telefonon, és arra kért, föltétlenül menjek le hozzá. A hangjából éreztem, hogy baj van. Ekkor már a számológépgyár tervezőosztályán dolgoztam, jó fél óra alatt értem le a múzeumba. Azzal fogadott, felszólították, írjon egy elítélő nyilatkozatot a Budapesten megjelent háromkötetes Erdély története című könyvről. Az utasítást a múzeum igazgatója közvetítette, de azt is közölte, hogy fentről jött a parancs. Derült égből villámcsapás, mondanám közhelyes fordulattal, ha nem emlékeznék élesen, hogy azon a napon, sem a szó közvetlen, sem átvitt értelmében nem lehetett derült égről beszélni. Borús és komor hétköznapokat éltünk. A nyolcvanas évek közepére az elviselhetetlenségig fokozódott a diktatúra nyomása. Az általános, mélységes nyomornál, az örökös sorállásnál, a hosszú, órákig tartó áramszüneteknél még rosszabb volt a kilátástalanság: nincs mit tenni. A magyarellenes uszítás szinte mindennapos, még a magyar nyelvű újságokban, az Előrében, a Vörös Zászlóban is képtelen és felháborító dolgok látnak napvilágot. Ezek a hírek eljutnak hozzánk is, bár nekünk nem jár semmiféle újság, televízió nincs a lakásban, esténként a Szabad Európa Rádióból, a zavaró adók sípolása, recsegése mellett próbálunk híreket hallani a nagyvilágból. Mintha ostromállapot lenne.
1986-87 tele különösen nehéz volt. A lakásban a hőmérséklet ritkán emelkedett tizenöt fok fölé. Az emberek többsége a túlélésre rendezkedett be.
Ekkor kaptuk a hírt, Budapesten megjelent egy könyv a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában Erdély története címmel. Romániában egy évtizede tartott már a nyíltan magyarellenes uszítás, többen is írtak már erről, de talán Vincze Gábor írta meg a legrészletesebben, legalaposabban ezeknek az éveknek a történetét.  
A könyv a „főbiztosítékot” vágja ki Romániában. Nicolae Ceusescu összehívatja a Magyar illetve a Német Nemzetiségi Dolgozók Tanácsainak plenáris ülését Bukarestbe, és előttük mondja: "Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál egy ilyen úgynevezett tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek?"
Évek hosszú során megszoktuk a kommunista retorika semmitmondó frázisait, a tartalmatlan, üres mondatokat, amelyeknek viszont megvoltak a visszatérő békés-nyugis kulcsszavai: boldog jövő, békés egymás mellett élés, sokoldalúan fejlett szocialista társadalom. Ezekhez képest ez egy új hangvételű és világos üzenet volt. A megvadult gyűlölet üzenete, ha úgy tetszik: hadüzenet Magyarországnak.  Ehhez kellett a romániai magyarok egyetértő támogatása. Hadd lássa a világ, mekkora jótétemény nekünk, hogy Romániában élhetünk, hadd lássa a világ, hogy túl azon, hogy nem remélünk semmit Magyarországtól, el is utasítjuk, hogy onnan bárki is bennünket a védelmébe vegyen. Fogadatlan prókátoroknak tartjuk őket, és kiállva Ceuasescu mellett, nem engedjük, hogy Magyarország beleszóljon a „belügyeinkbe”. 
A Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsának felszólalói pedig tették, amit kértek tőlük. Rab István, Kovászna megyei első titkár, Boda József az MNDT egyik vezetője, (a rendszerváltás után Boda Iosifként Iliescu tanácsadója), Hajdú Győző az Igaz Szó, Szilágyi Dezső az Előre, Lázár Edit A Hét, Rácz Győző a Korunk főszerkesztője és sokan mások. A szövegek nagyjából egy kaptafára készültek, példaként egyetlen részletet idézek Györbíró Sándornak, az Electomures vállalat főmérnökének a beszédéből: Mint a Maros megyei tájak dolgozója felháborodottan elutasítom e durva torzításokat és e vidék minden fiához hasonlóan tiltakozom a külső beavatkozás ellen, függetlenül attól, hogy a szomszédos Magyarországról, vagy máshonnan jön.”
Ezekről a felszólalásokról tudtunk, és úgy gondoltuk, hogy a felszólalók kényszernek engedtek. Ezt támasztotta alá a Szabad Európa Rádióban hallott hír, hogy Bálint Ferenc, a szászrégeni sörgyár volt párttitkára, aki megtagadta, hogy a mások által megírt magyarellenes beszédet felolvassa, 1987. február 24.-ről 25.-ére virradó éjszaka kiesett szállodájának ablakán, és meghalt.
Különböző sajtótermékekben egyre másra jelentek meg az Erdély történetét elítélő írások. Az akkor hetvenhét éves író, Gagyi László megszólalása sokakat megdöbbentett: mivel lehet zsarolni egy ilyen idős embert? Ki és hogyan kényszerítette, hogy megírja „A szülőföld vonzásában” című, a Vörös Zászló március 14.-i számába megjelent rettenetes fogalmazását? Egy részletet idézek: „Most is úgy kell, hogy legyen: a szülőföld életébe nem szólhat bele más, még a legközelebbi szomszéd sem. Százszorosan igaz, hogy ügyeinket és problémáinkat nem intézhetik másutt, se Pesten, se sehol, csak itthon, idehaza. Ezért honfitársaimmal visszautasítom az ilyen kísérleteket, fogadatlan prókátorok bárhol is kezdeményezzék őket. … Egyetértek pártunk főtitkára Nicolae Ceausescu …” stb.
Ilyen előzmények után kapta meg Johanna a parancsot, neki is el kell ítélnie a könyvet, a Magyar Tudományos Akadémiát és végső soron Magyarországot. A hatalom szempontjából logikus volt a lépés. A sok nyilatkozat közt legyen szakvélemény is, szólaljon meg egy erdélyi magyar történész, egy múzeumi szakember, miután az MNDT bukaresti plenárisán a történész Demény Lajossal kudarcot vallottak,  ő ugyanis elutasította  a felszólalást. Erről azonban a hatalom emberein kívül szinte senki nem tudott. Johanna azonnal jelezte, mivel nem olvasta a könyvet, nem tud érdemben hozzászólni. Az elhárító választ a múzeum igazgatója elengedte a füle mellett, és háromnapos határidőt adott. Ennek letelte után  kérte is a cikket, Johanna pedig jelezte, nem írta meg, és nem is tudja vállalni a feladatot.
– Rendben van, akkor másként fogjuk a kérdést kezelni – volt a válasz. Hamarosan megtudtuk, mit jelent a másként kezelés. Dél körül ismét hívnak a telefonhoz:
– Néhány percen belül egy bizottság elé kell állnom, amely döntést hoz az ügyemben.  
– Miféle ügyedben? – kérdeztem döbbenten.
– Mondom, amit az igazgatóm. Annyit tudok, hogy többen is jöttek, a megyei pártbizottságtól, a Művelődési Tanácstól és hamarosan meg kell jelennem előttük.
– Odamegyek – és már rohantam a kollégáim résztvevő szavaitól kísérve.
Amire megérkeztem, Johanna már az irodában ült kisírt szemmel, egyedül. Elmondta, hogy a „meghallgatáson” az igazgató mellett ott volt az intézeti párttitkár, a megyei pártbizottság egy küldötte, a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácstól Florin Ciotea és a Securitatenak az intézetért felelős tisztje. Egy hosszú asztal egyik oldalán ültek ők öten, Johanna pedig egyedül az asztal másik felén. Igen udvariasan meghallgatták az érveit, bővebben kifejthette, hogy nem áll rendelkezésére a könyv, és még a kérdést is feltette, esetleg tudnának-e biztosítani egy példányt a számára? Ám az elvtársaknak nem volt humorérzékük, talán nem érezték ki a kérdésből a finom ugratást sem. Ciotea kérdezett:
– Miért kell a könyv? Nem elég Önnek a Román Kommunista Párt álláspontja? - Itt van az újság, el lehet olvasni, ha nem olvasta volna még - és eléje tolta a Scanteiat. - Vagy nem elég Önnek Nicolae Ceausescu elvtárs beszéde?
–  Soha nem írtam, és nem is fogok olyan könyvről írni, amelyet nem olvastam. Ez számomra elsősorban szakmai, de elvi kérdés is.
– Nézze Bónis elvtársnő, az igazság az, hogy Önnek nem is kell írnia, mert a cikk már készen van. Önnek mindössze alá kell írnia azt. Tessék - és eléje tették a gépelt papírokat, és az írószert. Johanna ekkor felállt, és csak annyit mondott:
– Nem írom alá. 
Ezután megfordult, és kijött. Megkérdeztem:
– Mikor sírtad el magad?
Bosszúsan toppantott:
– Hát nem előttük. Csak amikor ide visszatértem. - De akkor már a könnyein keresztül el is kacagta magát:
– És bevágtam magam mögött az ajtót. Azt hiszem, egy kicsit megrepedt a vakolat. Vajon nem lesz belőle baj?
– Egy biztos Johanna, ha baj lesz, akkor az nem a vakolat miatt.
– Jó. Akkor most menjünk haza, ma sem téged, sem engem nem fog keresni senki.
Ennyire emlékszem huszonöt év távolából. És arra, hogy napokig, hetekig vártuk a folytatást, de az végül elmaradt. Mi több, az iratcsomómban is hiába keresem a nyomait a történetnek, amelyről alig hiszem, hogy az illetékesnek ne lett volna kötelező jelentést  írnia. Ez, ha volt végül, akkor a rendszerváltás után,  más iratokkal együtt kikerült az iratcsomómból, ismeretlen helyre. (Az biztos, hogy Johannát 1983-ban még nem figyelték, és ha ez változott volna a későbbiekben, ennek nyoma lenne az én megfigyelési irataim között.
Aztán mégiscsak kisütött a nap még abban az évben. Onnan jött a segítség, ahonnan a legkevésbé vártuk. De ez már egy másik történet.
·         
Néhány fontos következtetést le kell vonni a fentiekből.
Valótlan az állítás, hogy a kommunizmus idején a megalkuvás elkerülhetetlen volt. Sokan választották a könnyebb utat, kerülve az ütközést a hatalommal, és ma a maguk mentségére eltúlozzák a kényszerítő körülményeket. Valószínű, hogy a vezető állásban levő emberekre nagyobb nyomás nehezedett, ők viszont akkor is a rendszer haszonélvezői voltak, nem áldozatai. A saját döntésük, akaratuk is kellett ahhoz, hogy gyárigazgatók, iskolaigazgatók, főmérnökök, főszerkesztők legyenek. És még akkor is volt kiút a kényszer alól. Vincze Gábor jóvoltából köztudott, hogy Dancsuly András, a MNDT Kolozs megyei elnöke, a kolozsvári egyetem prorektora is megtagadta 1987. február 25.-én az Erdély történetét elítélő, magyarellenes szöveg felolvasását.
A bukaresti MNDT ülésén elhangzott nyilatkozatokból  több is hivatkozik a szülőföldre, és azt összekapcsolja a „be nem avatkozás” Ceusescu-i doktrínájával. Ördögi találmány. A „szülőföld” a sajátosan erdélyi magyar patriotizmus kulcsszava volt. A népi írók hagyományait éltető erdélyi magyar írók gyökereztették a köztudatba, mert Erdély, de még inkább az elveszített, a százszor, ezerszer elsiratott haza, Magyarország tiltott szó volt. A szülőföld viszont nem, azt igen, szabad volt szeretni. Tamásiig nyúlik vissza ennek a hagyománya: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. A párt és a Securitate szakértője a plenáris ülés előtti napon kiosztott beszédekben ezt a szót, a szülőföldet kapcsolja össze a be nem avatkozás Ceuasescu által unalomig ismételt frázisával. És így jön világra a szörnyszülött gondolat: a szülőföld dolgaiba ne szóljon bele Magyarország! A történelmi kényszer teremtette, sajátosan erdélyi, de mégis magyar patriotizmusnak nincs köze többé Magyarországhoz. A szekuritáté boszorkánykonyháján kifőzték, hogyan lehet az erdélyi magyarságot a román nacionalizmus önkéntes szolgálójává tenni. 
Ez a gondolat tovább él ma is: Magyarország ne szóljon bele a mi dolgainkba! A Székely Nemzeti Tanács ne tartson ülést Budapesten, mert nekünk, erdélyieknek itt kell tanácskoznunk, és nem ott! Az ott és itt, a Trianoni határ két oldalának éles elkülönítése a feladata ma a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa ma élő örököseinek. Az ő számukra éppen úgy nem létezik egységes magyar nemzet, amint nem létezett ama februári plenáris ülés magyar szónokainak sem. Mondani sem kell: a megbízójuk is ugyanaz!


Tizenegyedik bejegyzés
2012. ÁPRILIS 1., SZOMBAT

13. A Securitate nem szűnt meg 1989-ben
            Ez az állítás több szubjektív benyomásnál. Több közszájon forgó, sztereotip ítéletnél. Ez az én személyes tapasztalatom, amelyet a Securitate fogdmegjei által összeállított iratcsomóm tanulmányozásával is szereztem.
            Ennek bevezetéseként fel kell idézni a rendszerváltás utáni Románia egyik fontos, és egyre inkább feledésbe merülő eseményét. 
            „1991. május 21-én Berevoiesti község, Arges megyének ez a csendes települése csupa nyüzsgés volt. Emberek sokasága tolongott, rendőrök, katonák, újságírók. Az ok, ami annyi embert összegyűjtött, a volt Securitate megégett és betemetett dokumentumainak felfedezése egy vízmosásban, nem messze Rausor patakától. A helyiek közel egy éve tudtak már a „vízmosás kincséről”, de a botrány csak ekkor tört ki elemi erővel. A Romania Libera 1990 decemberétől közölt Berevoiesti-en kiásott dokumentumokat, de csak 1991. május 20-án szerveztek egy sajtótájékoztatót, amelyen nyilvánosságra hozták a dokumentumok forrását. A konferenciát követően egy „expedíciót” szerveztek a helyszínre, ahol élőben bizonyították a bejelentést.” Ezekkel a sorokkal kezdődik az a tanulmány (a magam fordításában közlöm magyarul az idézett sorokat), amelyet Diana Rucinschi, Andreea Caşcaval és Petru Zoltan közölt A Berevoiesti botrány címmel, és amely román nyelven itt is elolvasható.
Vessünk most egy pillantást a mellékelt ábrára, a megfigyelési iratcsomóm fedőlapjára. A jobb alsó sarokban kézzel írott dátum és egy megjegyzés: lezárva 1991. május 28.-án. („Închis la 28.05.1991.”) Azaz a Berevoiesti-botrány után pontosan egy héttel, és közel másfél évvel a rendszerváltás után zárták le azt az iratcsomót, amelyet a Securitate 1974. október 22-én nyitott meg az én megfigyelésemre, és amelybe az utolsó – számomra is hozzáférhető – beírást a rendszerváltás után, 1990. április 14-én „követték el”. A Román Hírszerző Szolgálat – nyilvánvalóan a botrány hatására – elkezdte a Securitate irattárának rendezését, hiszen abban a pillanatban repült már a nehéz kő, de azt, hogy hol áll meg, kit hogyan talál meg, senki nem tudta még.   
Az iratcsomót az RHSZ vette mikrofilmre 1991-ben
Nincs kétségem afelől, hogy ma is megfigyelnek. Jóllehet, a Székely Nemzeti Tanács által képviselt autonómiatörekvés egy, a román parlament elé terjesztett törvénytervezetben ölt testet, amely Románia közigazgatási reformjába is beilleszthető, így normális körülmények között nem lehetne a székelyek törekvését román nemzetbiztonsági kockázatként értékelni, ám Romániában ennek hivatalos megítélése továbbra is 1989 előtti mentalitásra épül, amely a puszta létünket is veszélyforrásként értékeli, a Román Hírszerző Szolgálat pedig, elődjének a szerepét betöltve, változatlanul politikai rendőrségként működik. Magát a sorozatot is azért indítottam, hogy erre felhívjam a figyelmet. Míg a Securitatéról szóló visszaemlékezések többsége arról szól, hogy a múltat nem szabad elfeledni, én folyamatosan arról beszélek, hogy nem a múlton van a hangsúly, hanem a jelenen. A Securitate ugyanis nem szűnt meg 1989-ben, ahogyan azt a forradalom hevében hangoztatták, és ahogyan ezt a közvélemény tudni véli. Én magam is elhittem – le is írtam e sorozat második bejegyzésében –, hiszen közszájon forgott az ünnepelt tény ’89 decemberében: a szekusok három hónapi végkielégítést kaptak, az intézményt pedig megszüntette a forradalom. A marosvásárhelyi események igazi indoka is ez volt: a Securitatét helyreállítani, ha más néven is. Valójában csak elfogadtatni, tehát törvényesíteni kellett az intézmény működését, amely megszakítás nélkül tevékenykedett a rendszerváltás után is.
A fent idézett tanulmány is erről számol be A Securitate túlélte a forradalmat alcímmel. A Berevoiesti ügyet vizsgálva a szerzők megtalálják Gelu Voican Voiculescunak, a nemzetbiztonság főnökének 1. számú parancsát, amely világosan elrendeli, hogy az Állambiztonsági Főosztály Igazgatóságai (Directiile Departamentului de Securitate a Statului) továbbra is fennmaradnak, csupán a személyi állományukat kell a hadsereg tisztjeivel kiegészíteni. 
A Berevoiesti-ügyet vizsgáló Parlamenti Bizottság a választások előtt javasolta, hogy a választások után alakuljon új bizottság, és az folytassa majd a vizsgálatot. Ilyen bizottság azonban soha többé nem alakult. A román politikai osztályból hiányzott az akarat a vizsgálat folytatására. Így az átmenet a Securitate és a Román Hírszerző Szolgálat között – néhány elfelejtett botránytól eltekintve – sima volt.
És ez az a pillanat, amikor egy észrevétel erejéig vissza kell térnem az iratcsomóm fedőlapjához. Egy négyszögű bélyegzővel ütötték rá, hogy a 05081 számú, Maros megyei katonai egység 1991. január 7-én mikrofilmmásolatot készített róla. Korábban említettem már, hogy édesapám iratcsomóját 1978. augusztus 5-én vette mikrofilmre a Securitate, és ezt az én iratcsomómra ütött bélyegző lenyomatának tökéletes mása adta tudtomra. Azt a fáradtságot nem vette magának a Maros megyei Román Hírszerző Szolgálat, hogy bár egy új bélyegzőt csináltasson, tehát nemcsak a módszer volt ugyanaz 1991-ben, mint 1978-ban, de még az árulkodó bélyegző is.

14. Egy megfigyelt irredenta a damaszkuszi úton        
Markó Béla megfigyelésének iratait közel ötszáz oldalas könyvben közli (Egy irredenta hétköznapjai, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009). Ezek azonban szinte kizárólag megfigyelési jegyzőkönyvek. Bevallom, nem érdekel, mit rögzítettek – amint ő mondja: a kukkoló szekusok – a lakását, vagy telefonját lehallgatva. Ezért fölöslegesen soknak tűnik az ötszáz oldal. Annál inkább érdekel például az, hogy az ő megfigyelési iratcsomójáról is mikrofilmet készített a Román Hírszerző Szolgálat Maros megyei egysége (UM 05081), a már ismerős bélyegző lenyomata szerint. Ennek időpontja 1991. június 26., azaz jó hónappal Berevoiesti utáni. Még ennél is jobban érdekel az, miért hagyta ezt szó nélkül az RMDSZ volt elnöke?
A könyv előszavából megtudom erre is a választ:   
„Miközben kormánytagként azt a különös ellentmondást is el kellett fogadnom, hogy az én asztalomra is kerültek titkosszolgálati jelentések, és ugyanakkor rólam is készültek ilyenek. Viszonylagossá válik minden, és egyre távolodnak tőlünk a gyermekkor abszolút értékei és ítéletei. De szabad-e ezt elfogadnunk? Vajon csak afféle értelmiségi kényeskedés lenne feketére és fehérre bontani a mindennapok szürkeségét? Hiszen az emberi társadalmak így vagy úgy ősidőktől fogva legalizálták a leskelődést, a hallgatózást… és valóban lehet hallgatózni az állampolgár érdekében is.”
Úgy tűnik, Markó Béla észre sem vette, hogy fordított irányba sodródik a damaszkuszi úton. Irredenta üldözöttből az üldözők közé, még pontosabban föléjük került. A megfigyelés megrendelői, felhasználói közé. Fel is menti önmagát – ugye nem meglepő –, s mentő körülménye az erkölcsi relativizmus. Attól függ a megfigyelés, az üldözés erkölcsi megítélése, hogy honnan nézzük. Ami jogsértő volt ’89 előtt, az szolgálhatja ma az állampolgárok érdekeit is. Mindössze ésszerű keretek közé kell szorítani az üldözöttek jogfosztását, be kell őket is vonni a döntésekbe, tiszteletben kell tartani a „kölcsönösség és a testületi döntések elvét.” Mintha elfeledné, hogy a hatalom birtokosai a jogsértéseket minden időben az állampolgárok érdekében követik el, és megtalálják a korszaknak megfelelő retorikát a maguk felmentéséhez.
              De túl az általánosságokon, nézzük meg azt is, mi volt az ára annak, hogy a hatalom birtokosa  legyen, megkapva kiváltságként az íróasztalára tett titkosszolgálati jelentéseket is. Markó Béla a román politikusokat megelőzve, elsőként mondta ki, a Székely Nemzeti Tanács népszavazás-kezdeményezése alkotmányellenes. Valójában a román alkotmánynak egy téves, antidemokratikus és jogsértő értelmezése az, amelyre az autonómia ellenzői a népszavazás elleni érveiket alapozták. Ezek után, a könyvének elolvasása nélkül is tudtam, a Securitate átkeresztelt utóda neki is fog jelenteni.

Tizenkettedik bejegyzés
2012. ÁPRILIS  9., HÉTFŐ

15. Komplex intézkedési terv
1988. február 23-án Ghile Gavrila főhadnagy „komplex intézkedési tervet” készített a megfigyelésemre. Ezen a napon a fiam, első gyerekünk éppen öt napos volt, és én állandó sürgésben készültem a pillanatra, amikor hazavihetem a szülészetről. Korábbi bejegyzésben utaltam már rá, hogy 1987-ben mégis kisütött a nap, ám a magyarázattal adós maradtam. A fiam születése és az azt megelőző boldog várakozás volt az, ami a diktatúra mindennapi szorítását enyhítette. Emlékszem 1988 januárjának egy estéjére, amikor szokásos esti sétánkon apámmal és Oláh Tiborral találkoztunk a főtéren. Tibor bácsi mondta ekkor Johannának:
1988. augusztus: az állambiztonsági kockázat hat hónapos
- A háború idején az óvóhelyen is szültek az anyák. Az idők kegyetlenséget mindig felülírja az élet, és ma azért nem annyira rossz a helyzet. Legalább bombák nem hullnak az égből.
Nekem pedig eszembe sem jutott a Securitate, nem érdekelt a megfigyelés, nem érdekeltek a köröttem lábatlankodó informátorok, és semmi a világon a családomon kívül. A CNSAS bukaresti olvasótermében szembesültem először a ténnyel, hogy a megfigyelőim ebben az időszakban is szorgosan munkálkodtak. Az intézkedési terv feladatait szeptember elsejéig kellett végrehajtani. Hat hónapossá cseperedett ez alatt a fiam. A lakásomon lefolytatott nyomozás, a titkos megfigyelés során, amint azt az intézkedési terv elrendeli, többször is láthattak, észlelhettek úgy, amint a mellékelt képen látható vagyok: a fiammal a karomon. A kép hiánypótló lehet a román nemzetbiztonság számára. Akkori „kapcsolataimról, és azok természetéről”, valamint mindennapi elfoglaltságaimról, ha megkésve is, de majdnem mindent elárul. („Komplex nyomozást kell lefolytatni a lakásán, hogy mindennapi elfoglaltságát, életmódját, az általa látogatott társaságokat, valamint a kapcsolatait és ezek természetét megismerjük.”)
Az intézkedési terv magyar fordításban
Annak, hogy Ghile hadnagy fogalmazását egészében lefordítottam magyarra több oka is van. Más-más okokból ugyan, de szinte minden részlete fontos.
Itt van például a záró mondat: „Az operatív helyzet alakulásától függően a jelen tervet újabb intézkedésekkel bővíthetjük.”
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának Internetes folyóiratában, a Betekintőben, Papp István Markó Béla könyvét (Egy irredenta hétköznapjai, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) ismertetve veti papírra:
„Ugyanakkor a lehallgatási jegyzőkönyvek olvasójának nem lehet kétsége afelől, hogy az 1987-es terv csupán az első szintet jelentette Markó Béla megrendszabályozásában, hiszen a szöveg így zárul: »Az operatív helyzet alakulásától függően a jelen tervet újabb intézkedésekkel bővíthetjük»”
Egyértelmű, hogy a záró mondat kötelező befejezése volt minden intézkedési tervnek, mint ilyen teljesen alkalmatlan arra, hogy a nimbuszteremtő igyekezet nyersanyaga legyen.
Az intézkedési terv több részlete is arra világít rá, hogy az iratcsomót megcsonkították, illetve utal egy olyan megfigyelési iratcsomóra, amelyet „AZ ENERGETIKUS” fedőnév alatt állítottak össze a nevemre, és amelyet nem kaptam kézhez.   
Nem valószínű, hogy a határidő leteltével, 1988. szeptember 1. után, Ghile hadnagy ne jelentett volna ismét a feladatok teljesítéséről. Érthetetlen és indokolatlan, hogy ez az utolsó önálló dokumentum az iratcsomóban, amelyet 1991. május 28-án zártak le, és amelyről 1991. január 7-én mikrofilmmásolat készült, hiszen az egész „komplex intézkedési terv” éppen a megfigyelés fokozásáról szól. Furcsa az is, hogy hiányzik az iratról Moldovan Vasile alezredesnek, a II. Ügyosztály főnökének a jóváhagyó aláírása. 
Ghile Gavrila, aki 1986 júliusában hadnagyként kommentálja „Constantin” fedőnevű besúgó kollégám jelentését, a mellékelt intézkedési tervet már főhadnagyként írja alá. A nevét hiába keresem a CNSAS honlapján, úgy tűnik, eddig senki nem kérte az azonosítását, én pedig a megfigyelőim és besúgóim leleplezésére vonatkozó, 2010 márciusában benyújtott kérésemre még nem kaptam választ. Lesz-e válasz egyáltalán? 
Elgondolkodtató apróságra figyeltem fel. Bukaresti megfigyelőmnek, Bota Emilnek a nevét is hiába keresem a CNSAS által nyilvánosságra hozott névsorban, ilyen nevű tiszt nincs. Megtalálom viszont a Tőkés László által nyilvánosságra hozott szekus névsorban. Ennek megfelelően 1988-ban a Maros megyei Securitatén volt egy Bota Emil nevű kapitány. Markó Béla megfigyelési iratcsomójában, egy 1989-es jelentést Bota Emil őrnagy ír alá. A CNSAS nyilvántartásában azonban „egyikük” sem szerepel. Az idézőjellel nyilván arra akartam utalni, hogy a három szerintem egy és ugyanaz. Ami érthetetlen: miért nem lehet a román politikai rendőrség teljes állományának névsorát, adatait nyilvánosságra hozni húsz évvel a rendszerváltás után? Hogyan lehetséges az, hogy van olyan név, mint a Bota Emilé például, amely már három különböző, a CNSAS által tanulmányozásra évekkel korábban kiadott iratcsomóban szerepel, az intézmény számára mégis láthatatlan? A neve bukkan fel itt, ott, de se arca, se személyleírása, se életrajza nincs. Mint egy árnyéknak. Lehet, hogy találkozom vele néha az utcán. Ő tudja, hogy én ki vagyok, az én tekintettem pedig átsiklik rajta. Ki látja meg közülünk az árnyékok árnyait?  
 

















Tizenharmadik bejegyzés 
2012. július 27., péntek

16. Hiányzó lapok: munkahelyi házkutatás


Kollégám, a Constantin fedőnevű informátor jelentése






Mint azt korábban megírtam, 1977 tavaszától  az Elektromaros vállalat kábelgyári részlegének kutatólaboratóriumában.dolgoztam. A vállalati szekus, Ignat Alexandru őrnagy megtette a „szükséges intézkedéseket” a megfigyelésem folytatására, ám az első, írásos kábelgyári jelentés az iratcsomómban csak 1985 májusában jelenik meg. A „Constantin” fedőnevű informátor ekkor szóban jelent Ghile Gavrila hadnagynak. Az iratcsomó tartalmaz még két, szintén általa írt jelentést, az egyiket 1986. július.30.-án, a másikat 1988. január 12.-én írta. Ezek a jelentések semmitmondóak, hacsak nem tekintjük beszédesnek a besúgó kolléga egyik megjegyzését: szerinte pszichikailag nincs valami rendben velem, mert minden összefüggés nélkül váltok témát a beszélgetések során. Valóban. A provokációkat nem hallottam meg, a legártatlanabb arccal tértem át más témára, s ha a Constantin fedőnév azt takarja, akit sejtek, akkor csak megerősíteni tudom, óvatos és távolságtartó voltam a vele folytatott beszélgetésekben.
Nyoma sincs azonban az iratcsomóban annak a munkahelyi házkutatásnak, amelyet Constantin első szóbeli és első írásos jelentése között ejtettek meg a laborban, 1986 elején.
Főnököm olvasott, tájékozott műszaki értelmiségi, aki kiváló gyakorlati érzékével, szellemes újításokkal vívott ki magának elismertséget a gyárban, kezdettől baráti módon viszonyult hozzám, de elmondhatom, hogy a többi kollégához is.
Az említett időszakban, egy napon lehívott a gyárudvarra, nyilván, hogy a lehallgató készülékek hatósugarából kikerüljünk. Elmondta, hogy megkereste a szekuritáté két tisztje, akik holnap ismét eljönnek, mert át akarják vizsgálni a laboratóriumot. Neki el kell távolítania bennünket egy órára. Azért mondja el, mert megérzése szerint ez a házkutatás nekem szól, a politikai rendőrség rám kíváncsi. Legyek felkészülve, a szekrényemet, fiókomat át fogják vizsgálni, de megkért, ne szóljak senkinek, mert nagyon nagy bajba kerülhet, ha kiderül, hogy figyelmeztetett. Nehéz helyzetbe kerültem. Egyik kolléganő férje, ismert marosvásárhelyi vállalatvezető, a két, megmaradt magyar gyárigazgatóból az egyik, akár ellene is irányulhat a vizsgálat, de olyanok is bajba kerülhetnek, akikre most nem különösebben figyelnek. Tiltott, magyarországi folyóiratok, könyvek lehettek egyik-másik kolléga íróasztalának fiókjában. 
Constantin jelentése magyarul
Rövid vívódás után döntöttem: bizalmasan továbbadom az információt, azzal, hogy más is négyszemközt adja tovább. Nyilván ez az óvatosság alig nyújtott bármi ellen is védelmet, óhatatlanul eljuthatott Constantin barátunk révén a szekuhoz is, hogy előre tudunk a "rajtaütésről". 
Másnap reggel valóban megérkezett a két civil ruhás belügyi tiszt, bevonultak főnökünk irodájába, aki ezek után - maga mögött betéve az ajtót - közölte velünk, hogy munkavédelmi eligazítást fog tartani a szomszédos épületben, a munkavédelmi részleg irodájában. Fonák helyzet volt. Mindenki tudta, hogy miről van szó, és mindenki úgy tett, mintha természetesnek tartaná az egészet. Főnökünk roppant feszült volt, azt a pár ártatlan kérdést, illetve a javaslatot, hogy maradjunk a laborban, ingerülten elhárította. Nyomott hangulatban ültünk egy órát egy kis előadóteremben, ahol a főnök hangosan felolvasott nekünk a munkavédelmi törvényből.
Amint visszatértünk a laborba persze azonnal a fiókjaimat vizsgáltam meg. A házkutatók nem törődtek a látszattal, semmi sem úgy volt, ahogy hagytam.
Tekintettel arra, hogy ennek az epizódnak sem volt nyoma az iratcsomómban, és korábban már felsorolt jelek is arra utaltak, hogy abból több oldal is hiányzik, de tudva, hogy 1991. január 7.-én a Román Hírszerző Szolgálat mikrofilmet készített az egész iratcsomóról, (édesapám iratcsomójáról ugyanezt 1978-ban megtette a Securitate), 2012 április 6-án írásban kértem a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól, hogy a jelzett mikrofilmeket is tanulmányozhassam, bízva abban, hogy ott a teljes anyagot, hiánytalanul megtalálom. Az intézmény, május harmadikán kelt válaszában, arról tájékoztatott, hogy a kiegészítő vizsgálat nem hozott eredményt, nincs más anyag, sem papíron sem mikrofilmen a CNSAS irattárában, mint amit eddig tanulmányozhattam.           
A CNSAS válaszlevele: a RHSZ által 1991. január 7.-én, az iratcsomómról készült mikrofilm nincs náluk

































Tudomásul veszem, hogy Romániában a múlt átláthatóságának megvannak a korlátai. Tudomásul veszem, de nem nyugszom bele. Meggyőződésem, hogy Romániában ma is nagyobb a volt politikai rendőrség és átmentett utódszervezetének a politikai befolyása, mint azt sokan elképzelik. A hatalmuk fenntartásának épp az állampolgárok közömbössége az egyik eszköze. Rajtunk múlik, hogy ne így legyen. Ne feledjük, ez nem pusztán a románok ügye. A magyar besúgók, és a magyar tartótisztek és közöttünk élnek, és akár feladatot teljesítenek ma is.


Tizennegyedik bejegyzés 
2013. április 11.,csütörtök

17. Az Izsák József ügy
Izsák József 1961-ben - Marx József felvétele
Több mint egy év telt el azóta, hogy a nyolcadik bejegyzésben beszámoltam arról, hogy Bukarestben belepillanthattam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács székhelyén Édesapám iratcsomójába. A közelmúltban átvehettem az igényelt fénymásolatokat is. Igaz, hogy egy-egy nevet lefestettek, de a lényeget módom van elmélyültebben tanulmányozni itthon. Ez nem kevés. Megtehetem, amire jó esztendeje készülök már, amikor ezt írtam: emlékeimmel segíteni fogom a jövendő történészeinek munkáját, ez lehet a dolgom.
A nyolc iratcsomóból az első öt a megfigyelés különböző intenzitású hullámairól szól, az utolsó három lehallgatási jegyzőkönyveket, levelek fordításait, másolatait tartalmazza.
Az első (a CNSAS bélyegzője szerint 419 oldal) az 1961. szeptember 25.-én elrendelt megfigyelés időszakát fogja át 1966. november 14.-ig. Itt elsősorban az állambiztonsági szervek apámra vonatkozó belső levelezése olvasható. A második kötetben (263 oldal) ugyanezen időszak ügynöki jelentései lelhetők fel és az operatív megfigyelés jegyzőkönyvei.
A harmadik kötet az 1975-től 1983-ig terjedő időszakot fogja át hetvenegy oldalon, a negyedik pedig huszonkét oldalon az 1983-tól 1989 májusáig terjedő időszakot.
Az ötödik iratcsomó (14 oldal) 1987-88 évekre vonatkozó iratokat tartalmaz.
Hatodik kötet: (63 oldal): lehallgatási jegyzőkönyvek 1976-1978
Hetedik kötet: (345 oldal): lehallgatási jegyzőkönyvek 1962- 1966
Nyolcadik kötet (251 oldal): lehallgatási jegyzőkönyvek 1974 – 1976.
            Ez összesen 1448 oldal. Valójában sokkal több, mivel a számozás során a lapokat és nem az oldalakat számozták, és elég gyakran írtak a lapnak mindkét oldalára.   
*
Apám elbúcsúzott tőlünk, és átadta nekem Asztalos Istvánról írt, kiadás előtt álló könyve kéziratának egy példányát. Arra kért: őrizzem meg, és adjam majd át a fiamnak. Az én tizenhárom éves fülemnek ez roppant ijesztően hangzott. Évek óta dolgozott az Asztalos Istvánról szóló monográfiáján, és én úgy tudtam, könyv lesz belőle, amit rövidesen a könyvesboltok kirakatában is láthatok. Miért kellene nekem őriznem? Átadnom a fiamnak?
Távozása után, Édesanyám bekapcsolta a rádiót, és maga mellé ültetett minket. Elmondta, a lakást lehallgatják, azért beszélgetünk hangos zeneszó mellett. Majd arról beszélt, hogy Édesapánk ellen eljárást folytat a román politikai rendőrség, a Securitate. Államellenességgel vádolják, nacionalizmussal, és kilátásba helyezték a letartóztatását is. Most Bukarestbe ment, hogy kihallgatást kérjen a párt Központi Bizottságánál. Sok mindent elmesélt, s fény derült az elmúlt hónapok fojtott suttogásainak titkára. Én azt kérdeztem, haza fog jönni még? Nem fogják éppen Bukarestben letartóztatni? 
- Édesapátok párttag. Ahhoz, hogy letartóztassák, előbb ki kell zárniuk a pártból. Amíg ez nem történik meg, addig nincsen ilyen veszély.    
Arra kérdésre, hogy mi váltotta ki a Securitate kiemelt figyelmét, azt mondta:
- Tudjátok, hogy Édesapátok a magyar nyelv és irodalom katedra tanszékvezető tanára. Az ellen folyó hadjárat valószínű a magyar tanszék ellen irányul, és végső soron a cél, megszüntetni a magyar nyelv és irodalom tanárok képzését Marosvásárhelyen.
A továbbiakban felkészített arra, hogy minket is kikérdezhetnek. Vigyázzunk a provokátorokra. Elmondta, hogy milyen kérdésekkel találkozhatunk, és mit kell felelnünk. Közel ötven évvel a történtek után a kezemben tartom azt az összefoglaló feljegyzést, amelyet a marosvásárhelyi Securitate négyévi megfigyelés (1961-1965) összegzéseként készített, és amely összefoglalja az Édesapám ellen megfogalmazott vádakat és a végén kilátásba helyezi a letartóztatását, és bíróság elé állítását.  Az iratot teljes egészében mellékelem, úgy az eredetit, mint annak, általam végzett magyar fordítását. Annyit teszek hozzá, hogy az a határozat, amely a bűnügyi eljárás elutasításáról dönt, és amely a letartóztatás rémképét elhárítja 1966. október 18.-án keltezett. Egy esztendeig tartott az a lidércnyomás, amely kitörölhetetlenül belevésődött gyermeki emlékezetembe, de amelynek tényleges kiváltó okát jóval később értettem meg.
Amikor az előzetes bűnügyi vizsgálatot lezárták, akkor Édesapámat egy pártszankcióval büntették, és leváltották a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar nyelv és irodalom tanszékének éléről. Új vezetőt nem neveztek ki helyette, hanem összevonták a magyar katedrát a románnal, amely filológia katedra néven működött tovább, román vezetés alatt. 1980-ban magát a Főiskolát is megszüntették, és Édesapám munkanélküli volt abban a Romániában, ahol hivatalosan nem volt munkanélküliség. Nyárád-Szentlászlón gazdálkodott, és írta a könyvét Illyés Gyuláról.     






18. A csatolt, román nyelvű feljegyzés magyar fordításban:


Feljegyzés
1965.október 26.
A Belügyminisztérium Maros Magyar Autonóm Tartományi Igazgatóságának szervei megfigyelték és dokumentálták az ellenséges és nacionalista tevékenységét nevezett Izsák Józsefnek, aki 1921. augusztus 1.-én született Sepsiszentgyörgyön, Brassó megyében, József és Anna fia, magyar nemzetiségű román állampolgár, tanulmányait a bölcsészeti karon folytatta, foglalkozása: egyetemi előadó tanár a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán, a magyar nyelv és irodalom katedra tanszékvezető tanára, RKP tag, a múltban tagja volt a Kolozsvári Magyar Diákszövetségnek, büntetlen előéletű, nős, két gyermek apja, állandó lakcíme: Marosvásárhely, Lupeni utca 1 szám.
Fentnevezett terhére megállapítást nyert, hogy fentnevezett 1940-1944 időszakban tagja volt a Kolozsvári Magyar Diákszövetségnek, és részt vett a nacionalista-soviniszta diákmozgalmakban.
A magyarországi ellenforradalom időszakában a szóban forgó személy az események hatása alatt revizionista nézeteket fogalmazott meg, még az „Utunk” irodalmi folyóirat hasábjain is, és csatlakozott a „szabad” irodalom áramlatához, támadva a pártos irodalmat a sematizmus elleni küzdelem álcája alatt.
Az 1959-1962 évek időszakában, amikor a marosvásárhelyi tankönyvkiadónál dolgozott főszerkesztőként, több alkalommal volt magyar nacionalista megnyilvánulása, azt állítva, hogy a tankönyvekben a magyar íróknak szánt terjedelem, illetve a román szerzők befoglalása a romániai magyar irodalom elsorvasztását célozza. A továbbiakban kifejtette, hogy a tankönyvekben a magyar íróknak szánt terjedelem korlátozása a magyar tannyelvű iskolák kiadójának fokozatos felszámolásához fog vezetni.
A Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán a magyar nyelv és irodalom tanszék tanárai előtt többször megrágalmazta pártunknak és hazánk kormányának nemzetiségi politikáját, azt állítva, hogy az együttélő magyar nemzetiség nem élvez egyenlő jogokat a románnal. Továbbá azt állította, hogy a magyar tagozat a Pedagógia Főiskolán elsorvadóban van, amely a felszámolásához fog vezetni, és fokozatosan rá fognak térni a magyar tannyelvű iskolák felszámolására.
Több alkalommal kijelentette, hogy azokat a diákokat, akik az intézet magyar tagozatán végeztek, olyan iskolákba helyezték, ahol román nyelvet és irodalmat tanítanak, a magyarral pedig olyanok foglalkoznak, akik nem rendelkeznek a szükséges szakmai felkészültséggel, mivel ennek a tantárgynak senki nem tulajdonít jelentőséget, és ezért nincsen távlata a magyar tannyelvű iskoláknak.
Ezzel a kérdéssel kapcsolatban még kijelentette, hogy egyes esetekben a magyar nyelvet és irodalmat román nemzetiségű tanárok tanítják, és ez szándékos, mivel nem érdek a kívánt hatásfok elérése, ezért a tanulók nem tudják a tantárgyat elsajátítani, amely hasonlóan a magyar nyelv és irodalomoktatás felszámolásához fog vezetni.
Többször uszította a beosztása alá tartozó tanárokat, hogy lépjenek levelezés útján kapcsolatba a Pedagógiai Főiskolát végzett magyar nemzetiségű tanárokkal és biztassák őket, hogy harcoljanak azért, hogy kapjanak magyar katedrát azokban az iskolákban, ahová kihelyezték őket.
1963-től a mai napig több alkalommal is kifejezte elégedetlenségét, hogy egyes külföldi folyóiratok, amelyre az intézet előfizetett nem érkeznek meg időben, vagy nem érkeznek meg egyáltalán. Ezzel a helyzettel kapcsolatban számos nacionalista megnyilvánulása volt, azt állítva, hogy ez egy, az állami hatóságok által szándékosan teremtett helyzet, hogy elszigeteljék a hazánkban élő magyar tudósokat a magyarországi dokumentációs forrásoktól. Azt is kijelentette, hogy ez megnehezíti annak a tantestületnek a szakmai tevékenységét, amely a magyar nyelvvel és irodalommal foglalkozik és ez a romániai magyarság kulturális színvonalának csökkenéséhez fog vezetni.                                       
IZSÁK JÓZSEF több alkalommal is arra ösztönözte a beosztása alá tartozó tanárokat, hogy legyenek nagyon igényesek a magyar nyelv és irodalomszakra beiratkozott román diákokkal, azt állítva, hogy ezeket, miután végeznek, magyar iskolákba helyezik, és mivel nem tudnak jól magyarul, román nyelven fognak tanítani. Hasonlóan kijelentette, hogy a román nyelv és irodalom tanárai zaklatják a magyar nemzetiségű diákokat.
Az 1964-1965 évek során nevezett IZSÁK JÓZSEF több alkalommal kijelentette a meghallgatott tanúk jelenlétében, hogy hazánkban az együttélő magyar nemzetiség elrománosítása folyik. Azt állította, hogy a magyar tannyelvű iskolákban tanuló magyar diákoknak nincsen jövőjük, csak azoknak van, akik román tagozatra iratkoztak. Hogy ez egy szándékos intézkedés, amelynek célja a magyar diákok elrománosítása, és a magyar tannyelvű iskolák felszámolása.
Hasonló módon riasztó és tendenciózus híreszteléseket terjesztett, hogy Erdély területén folytatódna a bukaresti, olténiai vagy más helyekről származó románok betelepítése, és ezt azért teszik, hogy Magyarországnak ne lehessen többet területi követelése Erdélyre vonatkozóan.
1964 nyarán a magyar nyelv és irodalom katedra egyes tudományos dolgozatainak az elemzésekor IZSÁK JÓZSEF többek között kijelentette, hogy az Avas népessége voltaképpen elrománosított magyar, és ma ezért tekintik őket románnak.
Hasonlóan 1964-ben, amikor hazánk különböző nemzetiségű polgárainak a kivándorlásáról volt szó, a szóban forgó személy azt állította, hogy csak a magyarok védtelenek, ezért tekintik másodrendű állampolgároknak, amiért el lehet románosítani őket.
1965-ban, az RKP Központi Bizottságának új főtitkára megválasztásakor kijelentette, hogy azért választották meg, mert a román értelmiség körében nagy népszerűségnek örvend, mivel nacionalista politikát folytat a románok javára és az együttélő nemzetiségek rovására.
1965 nyarán IZSÁK JÓZSEF kiutazási engedélyt kért az illetékes hatóságoktól a Magyar Népköztársaságba. Miután tudomást szerzett arról, hogy a kiutazását nem hagyták jóvá, többek előtt kijelentette, hogy a hazánkban az együttélő magyar nemzetiséghez tartozó emberek egy bizonyos kategóriája, mint tanárok, írók nem kapnak kiutazási engedélyt a Magyar Népköztársaságba, hogy ne tudjanak mesélni a romániai magyar népesség helyzetéről, arról hogy egy elrománosító eljárásnak vannak alávetve.
Több alkalommal kijelentette, hogy az együttélő magyar nemzetiség művelődése elmaradott amiatt, hogy elszigetelt a magyarországi dokumentációs forrásoktól, dicsőítve közben a magyarországi liberalizmust.
A fenti cselekmények elkövetését 15 tanú vallomása igazolja.
Nacionalista, ellenséges tevékenységéért, amelyet IZSÁK JÓZSEF tanárként és irodalomkritikusként követett el javasoljuk a letartóztatását, kivizsgálását és bíróság elé állítását.
…oOo…