Árnyékok árnyai közöttünk XI

13. A Securitate nem szűnt meg 1989-ben

            Ez az állítás több szubjektív benyomásnál. Több közszájon forgó, sztereotip ítéletnél. Ez az én személyes tapasztalatom, amelyet a Securitate fogdmegjei által összeállított iratcsomóm tanulmányozásával is szereztem.

            Ennek bevezetéseként fel kell idézni a rendszerváltás utáni Románia egyik fontos, és egyre inkább feledésbe merülő eseményét. 

            „1991. május 21-én Berevoiesti község, Arges megyének ez a csendes települése csupa nyüzsgés volt. Emberek sokasága tolongott, rendőrök, katonák, újságírók. Az ok, ami annyi embert összegyűjtött, a volt Securitate megégett és betemetett dokumentumainak felfedezése egy vízmosásban, nem messze Rausor patakától. A helyiek közel egy éve tudtak már a „vízmosás kincséről”, de a botrány csak ekkor tört ki elemi erővel. A Romania Libera 1990 decemberétől közölt Berevoiesti-en kiásott dokumentumokat, de csak 1991. május 20-án szerveztek egy sajtótájékoztatót, amelyen nyilvánosságra hozták a dokumentumok forrását. A konferenciát követően egy „expedíciót” szerveztek a helyszínre, ahol élőben bizonyították a bejelentést.” Ezekkel a sorokkal kezdődik az a tanulmány (a magam fordításában közlöm magyarul az idézett sorokat), amelyet Diana Rucinschi, Andreea Caşcaval és Petru Zoltan közölt A Berevoiesti botrány címmel, és amely román nyelven itt is elolvasható.

Vessünk most egy pillantást a mellékelt ábrára, a megfigyelési iratcsomóm fedőlapjára. A jobb alsó sarokban kézzel írott dátum és egy megjegyzés: lezárva 1991. május 28.-án. („Închis la 28.05.1991.”) Azaz a Berevoiesti-botrány után pontosan egy héttel, és közel másfél évvel a rendszerváltás után zárták le azt az iratcsomót, amelyet a Securitate 1974. október 22-én nyitott meg az én megfigyelésemre, és amelybe az utolsó – számomra is hozzáférhető – beírást a rendszerváltás után, 1990. április 14-én „követték el”. A Román Hírszerző Szolgálat – nyilvánvalóan a botrány hatására – elkezdte a Securitate irattárának rendezését, hiszen abban a pillanatban repült már a nehéz kő, de azt, hogy hol áll meg, kit hogyan talál meg, senki nem tudta még.   

Az iratcsomót az RHSZ vette mikrofilmre 1991-ben

Nincs kétségem afelől, hogy ma is megfigyelnek. Jóllehet, a Székely Nemzeti Tanács által képviselt autonómiatörekvés egy, a román parlament elé terjesztett törvénytervezetben ölt testet, amely Románia közigazgatási reformjába is beilleszthető, így normális körülmények között nem lehetne a székelyek törekvését román nemzetbiztonsági kockázatként értékelni, ám Romániában ennek hivatalos megítélése továbbra is 1989 előtti mentalitásra épül, amely a puszta létünket is veszélyforrásként értékeli, a Román Hírszerző Szolgálat pedig, elődjének a szerepét betöltve, változatlanul politikai rendőrségként működik. Magát a sorozatot is azért indítottam, hogy erre felhívjam a figyelmet. Míg a Securitatéról szóló visszaemlékezések többsége arról szól, hogy a múltat nem szabad elfeledni, én folyamatosan arról beszélek, hogy nem a múlton van a hangsúly, hanem a jelenen. A Securitate ugyanis nem szűnt meg 1989-ben, ahogyan azt a forradalom hevében hangoztatták, és ahogyan ezt a közvélemény tudni véli. Én magam is elhittem – le is írtam e sorozat második bejegyzésében –, hiszen közszájon forgott az ünnepelt tény ’89 decemberében: a szekusok három hónapi végkielégítést kaptak, az intézményt pedig megszüntette a forradalom. A marosvásárhelyi események igazi indoka is ez volt: a Securitatét helyreállítani, ha más néven is. Valójában csak elfogadtatni, tehát törvényesíteni kellett az intézmény működését, amely megszakítás nélkül tevékenykedett a rendszerváltás után is.

A fent idézett tanulmány is erről számol be A Securitate túlélte a forradalmat alcímmel. A Berevoiesti ügyet vizsgálva a szerzők megtalálják Gelu Voican Voiculescunak, a nemzetbiztonság főnökének 1. számú parancsát, amely világosan elrendeli, hogy az Állambiztonsági Főosztály Igazgatóságai (Directiile Departamentului de Securitate a Statului) továbbra is fennmaradnak, csupán a személyi állományukat kell a hadsereg tisztjeivel kiegészíteni. 

A Berevoiesti-ügyet vizsgáló Parlamenti Bizottság a választások előtt javasolta, hogy a választások után alakuljon új bizottság, és az folytassa majd a vizsgálatot. Ilyen bizottság azonban soha többé nem alakult. A román politikai osztályból hiányzott az akarat a vizsgálat folytatására. Így az átmenet a Securitate és a Román Hírszerző Szolgálat között – néhány elfelejtett botránytól eltekintve – sima volt.

És ez az a pillanat, amikor egy észrevétel erejéig vissza kell térnem az iratcsomóm fedőlapjához. Egy négyszögű bélyegzővel ütötték rá, hogy a 05081 számú, Maros megyei katonai egység 1991. január 7-én mikrofilmmásolatot készített róla. Korábban említettem már, hogy édesapám iratcsomóját 1978. augusztus 5-én vette mikrofilmre a Securitate, és ezt az én iratcsomómra ütött bélyegző lenyomatának tökéletes mása adta tudtomra. Azt a fáradtságot nem vette magának a Maros megyei Román Hírszerző Szolgálat, hogy bár egy új bélyegzőt csináltasson, tehát nemcsak a módszer volt ugyanaz 1991-ben, mint 1978-ban, de még az árulkodó bélyegző is.

14. Egy megfigyelt irredenta a damaszkuszi úton        
          Markó Béla megfigyelésének iratait közel ötszáz oldalas könyvben közli (Egy irredenta hétköznapjai, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009). Ezek azonban szinte kizárólag megfigyelési jegyzőkönyvek. Bevallom, nem érdekel, mit rögzítettek – amint ő mondja: a kukkoló szekusok – a lakását, vagy telefonját lehallgatva. Ezért fölöslegesen soknak tűnik az ötszáz oldal. Annál inkább érdekel például az, hogy az ő megfigyelési iratcsomójáról is mikrofilmet készített a Román Hírszerző Szolgálat Maros megyei egysége (UM 05081), a már ismerős bélyegző lenyomata szerint. Ennek időpontja 1991. június 26., azaz jó hónappal Berevoiesti utáni. Még ennél is jobban érdekel az, miért hagyta ezt szó nélkül az RMDSZ volt elnöke?

A könyv előszavából megtudom erre is a választ:   

„Miközben kormánytagként azt a különös ellentmondást is el kellett fogadnom, hogy az én asztalomra is kerültek titkosszolgálati jelentések, és ugyanakkor rólam is készültek ilyenek. Viszonylagossá válik minden, és egyre távolodnak tőlünk a gyermekkor abszolút értékei és ítéletei. De szabad-e ezt elfogadnunk? Vajon csak afféle értelmiségi kényeskedés lenne feketére és fehérre bontani a mindennapok szürkeségét? Hiszen az emberi társadalmak így vagy úgy ősidőktől fogva legalizálták a leskelődést, a hallgatózást… és valóban lehet hallgatózni az állampolgár érdekében is.”

Úgy tűnik, Markó Béla észre sem vette, hogy fordított irányba sodródik a damaszkuszi úton. Irredenta üldözöttből az üldözők közé, még pontosabban föléjük került. A megfigyelés megrendelői, felhasználói közé. Fel is menti önmagát – ugye nem meglepő –, s mentő körülménye az erkölcsi relativizmus. Attól függ a megfigyelés, az üldözés erkölcsi megítélése, hogy honnan nézzük. Ami jogsértő volt ’89 előtt, az szolgálhatja ma az állampolgárok érdekeit is. Mindössze ésszerű keretek közé kell szorítani az üldözöttek jogfosztását, be kell őket is vonni a döntésekbe, tiszteletben kell tartani a „kölcsönösség és a testületi döntések elvét.” Mintha elfeledné, hogy a hatalom birtokosai a jogsértéseket minden időben az állampolgárok érdekében követik el, és megtalálják a korszaknak megfelelő retorikát a maguk felmentéséhez.

De túl az általánosságokon, nézzük meg azt is, mi volt az ára annak, hogy a hatalom birtokosa  legyen, megkapva kiváltságként az íróasztalára tett titkosszolgálati jelentéseket is. Markó Béla a román politikusokat megelőzve, elsőként mondta ki, a Székely Nemzeti Tanács népszavazás-kezdeményezése alkotmányellenes. Valójában a román alkotmánynak egy téves, antidemokratikus és jogsértő értelmezése az, amelyre az autonómia ellenzői a népszavazás elleni érveiket alapozták. Ezek után, a könyvének elolvasása nélkül is tudtam, a Securitate átkeresztelt utóda neki is fog jelenteni.